Átpateroltak a windowslive-ról ide, merthogy ez olyan professzionális. Jah, mindenképp, mert nem tudom kezelni. Egyelőre nem úgy nézünk ki, ahogy elképzeltem, mert nem találom a megfelelő állítási lehetőségeket. De majd...
Mióta legutóbb írtam, megint fordult párat a világ... az akkori szívfájdalmat felváltotta a hála, a hála a Sorsnak, Istennek, nem tudom minek vagy kinek, amiért a nagy pofáraesés túlélését megjutalmazta avval, hogy kialakított egy fantasztikus barátságot. Eddig nem hittem a férfi-női barátságban. Talán még most sem. Vagyis a szimplán kialakuló barátságban nem hiszek. Abban, hogy találkozik egy nő meg egy pasi és azt mondják: hú, hallod, olyan jó fej vagy, legyünk barátok! Ezt általában megelőzi a de jó pasi, azta belezúgtam.... vagy a figyelj, szivi, ebből nem lesz semmi, mert én nem viselném el a hülye szokásaidat, azonban olyan vicces vagy meg jó veled lógni, szal akár lehetnénk barátok is :)
De olyan, hogy alapjáraton barátokként kezdjük és azok is maradunk, na azt hiszem, hogy nincsen!
És most lehet, hogy páran ellenkeztek, főleg akiknél fennáll ilyen kapcsolat. De tedd már a szívedre a kezed, és valld be: nem azért lett az barátság, mert mikor megismerted, volt csaja? Aztán meg te pasiztál be? De végig ott motoszkált a kisördög, hogy mi lenne ha...nem? Szerintem igen.
Tehát különböző neműek közt barátság nincs. A startpisztoly eldördülésekor semmi esetre sem. Soha nem úgy indul. Valaki mindig többet akar. De szívesen vitatkozom a témáról, mert az jó :)
Visszanézve a régebbi írásokra, volt pár kijelentésem, hogy mit is akarok az életemmel. egy a baj. most sem tudom... ezer dologhoz lenne kedvem, de lehetőséget nem találok rá... egyet tudok. boldog akarok lenni. Ez sem túl könnyű vállalkozás. A mai világban boldogulni, hát kábé úszni az árral szemben. De nem a patakban. Hanem a vízesésnél. Felfelé.
Vízesés ide vagy oda, nem adjuk fel! mondom ezt ma. holnap meg keserves sírásra fakadok, hogy mi lesz? Erős vagyok, nem érdekel - ezt mondtam amikor elváltam; majd későbbi események hatására teli volt a naplóm "Jajj, Istenkém, segíts"-sel. Az ember nagyon vallásos lesz, ha bajba kerül. Jön egy érzelmi hullám, ami elnyel és kész. Oda a józan ész, oda az ép gondolat. Aztán oda a szíved is, s újra fogadkozol: soha, de soha többé nem leszel szerelmes... Ma már legyintek az ilyenekre. Jön Ő, és megint jön a hullám... És többé nem állsz fel. Mert nem is akarsz. Örökké azt akarod érezni. Azt, amit meg sem tudsz fogalmazni... Nem tudod kimondani, leírni, csak annyit érzel, hogy kell. Örökre.
"Mikor a sziporkázó csillagokat bámulom, amint azok döbbenetes, gyönyörű alakokat rajzolnak ki, olyan, mintha a szemem megakadályozná, hogy bennük gyönyörködjek. Az egyetlen dolog, ami a szemem előtt lebeg, az egy arc. Egy ember arca, amit hiába próbálok, nem bírok kiverni a fejemből."
És a legviccesebb az, hogy mindenki ezt gondolja, amikor szerelmes. Ebből következik a "ja, megvagyunk..." S ahogy a mama mondta a becézgetésekkel kapcsolatban is: lesz abból még bunkó is meg. Te bunkó. meg paraszt...S tényleg így van. Kevés szép szakításról hallottam még. De hallottam. És éltem is meg olyat. Szerencsére. Sőt, eddig nem volt csúnya szakítás. Fájdalmas az volt. Gyilkosan fájdalmas. De anyázós nem. Nem is akarok. Civakodni sem. Ugratni egymást, hülyíteni, szuper. De valóban bántani, abból nem kérek.
"A boldogság emléke már nem boldogság, de a fájdalom emléke még fájdalom."
