Töredelmesen be kell vallanom, mostanában nem akar összejönni ez az írós dolog. Egyik oka, hogy amikor úgy istentelenül elönt a kreativitás és a szárnyaló múzsa, akkor richtig, hogy valami írásra alkalmatlan helyen vagyok. A suliban növesztem a seggem, a kórházban futkosok a D és az E épület között levett vérekkel a kezemben, az edzéseken fotózom vagy az ágyban hempergek és marhára nincs kedvem kihúzni a hátsóm a meleg takaróm alól.

Hát igen. Ha meg épp ideülök, hogy, na most akkor megváltom a világot és olyat írok, hogy holnap az összes magyar írott média az ajtómat fogja verni kezükben egy-egy szerződéssel - tuti úgy állok fel, hogy becsukom még a laptopot is, nemhogy a wordpresset.

Ilyenkor aztán tudnék ütni gépet, magamat, mást vagy épp akármit, hogy miért ilyen bonyolult ez az egész - aztán rájövök a saját tanácsom igazságára.

Nem szabad görcsösen akarni. Se a szerelmet, se a pénzt, se a gyereket, se az írást. Múltkor például megfontolt marketing célzattal betámadtam a fészbukkot és elementáris erővel kezdtem bekunyerálni magam blogos közösségekbe.

Mi lett a vége? Sikítófrász.

Amiről én azt hittem, írótársak gyülekezete - hiszen bloggerek és blogírók néven futnak - kiderült, hogy íráskényszerrel, ám írástudással meg nem áldott minimacák gyűjtőtelepe. Lovesztorik és rajongói eszmefuttatások olyan helyesírással, hogy félő volt, hogy pár bejegyzés után önként kiugrom az ablakon.

Amúgy is herótom van a silány írásmódtól, de az, hogy valaki az írásos kutyulmányait még mutogatja is, hát édes Istenem...

One direction-ös marhaságok, középkori vámpírmese és hasonló szösszenetek, amelyekbe beleolvasni se mertem. Mikor valaki úgy rak ki valamit, hogy komizzatok plz, menten megüt a guta. Az ilyenekre tudnék "komizni", de olyat hogy egy önkritikával megáldott egyén még az ürgelukba is elbújna szégyenében... Persze, hibákból tanul az ember, de miért jó az, hogy leégetem magam, aztán meg hőbörgök a kiosztásokon, miszerint ezt nem kéne mutogatni, legalább addig, míg az ember azt meg nem tanulja, hogy két lábon áll és nem félen (ál), hogy két melle van és nem csak mele, és hogy jó esetben a váll is kétoldali dolog, hacsak a mellkasunk nem vált kétté (vál).

Mikor a picit okultabb és mégsem okkultabb népség megjegyzést tesz, jön a bazmegolás, de szigorúan zé-vel, mert még a szótőt sem ismeri fel a kis drága - de ezt hadd ne kelljen részleteznem. Vannak a mágikus szavak, a kell és a kel, a mind és a mint amikről egyszerűen lövésük nincs. Olyan, hogy egyelőre és egyenlőre? Hát az science fiction!

Fogtam hát a sátorfámat és olyan messze vonultam ezektől a közösségektől, hogy még véletlenül se botoljak beléjük.

Hiányzik nekem egy gutaütés? Válaszom egyértelmű nem.

És mielőtt bárki nekem esne dárdával vagy egy fél téglával, nyugodtan kijelentem, hogy van kivétel. Igenis vannak olyanok, akik zsenge koruk ellenére szépen írnak helyesen vagy már megtanultak - de nem tehetek róla, hogy nekem ez egyszerűen nem megy le a torkomon...