Hát van itt miről írnom, kérem. Véleményem már megint van, és megint nem fogom be. Mert előre ítélek és ez nem jó... Sokan tesszük, de azt hiszem ez a mai világ központi része. Arról pedig, hogy mi van ma, és hogy volt pár hónapja, szót ejtek szintén.
Volt még a biztosítós korszakomban egy tárgyalásunk. De olyan, hogy hihetetlen. Az ügyfélről, aki egyre csak mesélt, kiderült hogy nem ám egy hétköznapi valaki... Az egész olyan meseszerű volt... Egyszer volt...hol nem volt...
Már az utunk sem volt szokványos. Ismerve a terepet, befűztem a kolleginát, hogy ugyan jöjjön már el velem délután, mert milyen jó lesz. Jó is volt. Csak azt nem tudtam előre, hogy úgy fogom érezni magam Veszprém ezen vidékén, mint szegény Frodó a Végzet hegyéhez vezető úton...
Megyünk, mint a jógyerek, le a lépcsőkön, fel a hegyen, át a parkon, hídon, amit akarsz, szemem egyre Várfalon, hogy az majd utat mutat. Vagy jön egy Aragorn, de legalább egy Legolas, és segít.
Jött is, hittem én, csakhogy a tündénk a szó szoros értelmében Tünde volt, mint nőnemű kézbesítő; és hiába kószált azon a területen, marhára nem tudta, hogy merre az arra. Hebegett-habogott, de értelmes információt két szót nem szedtem ki belőle...
Mi meg csak megyünk, leginkább a fejünk után...s nagysokára oda is érünk. Hurrá.
Csakhogy a környék nem túl szívderítő, jön a para és a lépjünklemígnemjönsenki-érzés. Addig filóztunk a dolgon, míg végül megjelent a keresett személy és akkor már nem volt visszaút. Be kell menni. Nem néztünk se jobbra-se balra, gyorsan elmondjuk, amit kell és húzás innen. Csakhogy jöttek a sztorik, a vélemények és olyan helyeket meg dolgokat hallottam, hogy azt hiszem torzulni kezdett az arcom, pedig erre ugye fokozottan vigyázni kell. Szó-szót követett, de kifelé egyre bizonyosabbá vált, hogy hiába mindenféle "Hazudj, ha tudsz"-trükk és Cosmós leplezzük le a csalfa dögöt cikk; itt ez bizony mind igaz. Az a sok hihetetlennek tűnő történet, mind igaz... Az ügyfél nem akárki, sőőőt. Igencsak híres-neves a szakmájában. Dolgunk végeztével eljöttünk és én csak a számat tátottam, hogy kivel is találkoztam. Hihetetlen. Egy szegényes körülményeknek is enyhe túlzással nevezhető házikóban igazi művész lakik... Megbecsült, neves ember.
De nem tudom, valójában, miért estem abba a hibába, hogy első blikkre ítéltem, mikor igenis utálom a skatulyázást. Szőke vagyok, tetejébe még nő is... Mit kapok ezért? Olcsó poénokat és időnként elismerő füttyöket. Pfff. Nesze nekem. Persze nem lennék oroszlán, ha nem kezdtem volna ádáz harcba a hajammal annak sötétülésével egyidőben, mert akkor már nem lennék mindenki 'szöszije' és ki látott már olyat egyáltalán hogy egy "kiszsu-haj" barna? Ugyanmááár... És még én merek ítélkezni, aki maga is ennek áldozata? A befőtt eltette a nagymamát asszem.
Szép terv a betartom a hangzatok elveket, mint például előbb megismerem, aztán ítélem - de nem úgy megy az. Inkább koncentrálok a megvalósíthatókra...
Egyszer eljutok egy lovardáig és felülök egy lóra. Ez a legújabb dilis ötletem, csak az nem fér a fejembe, hogyha a görkoritól, 5 centire a talajszinttől, remegtem, mint egy elektromos fogkefe, akkor mi lesz velem egy ló hátán? De nem. A befőtt megy a spájzba, mert ez az élet rendje. Felülök a lóra -nem póni lesz - és menni fog. ("Itt márpedig szeretet ünnepe lesz, ha beledöglötök is" alapon).
Motivációnak elég volt az SOS Szerelem ominúzus jelenete, csak még ráadásnak jött a régi-új bolondériám, Sissi története; lovaglással és a torta tetején habként Ferenc Józseffel...
Karheinz Böhm, mint az a tipikus klasszikus pasi. Klasszikus fej, klasszikus alkat csak épp manapság másra buknak a csajok. Ő a régi korok ideálja, meg a magamfajta évszázadottévesztett szédült libáké, akik nem érzik jól magukat a hiperszuperszónikus modern világban...
Nem azt mondom, hogy a mai pasikat elvből elutasítom... Dehogy :D
De ott vannak a régebbi ma már "nagy öregeknek" titulált pasik is... Van aki rájuk azt mondja, hogy olyan túl klasszikus... Lehet. De a vaníliafagyi is az, és mégis szereted. Nem? :D
A tipikus jófiúk... Nuku borosta, finom vonások... Ártatlan tekintet... Bár láttunk mi már karón varjút.
Meg a rosszfiút is épp eleget:
Itt megint jöhetne a kontra, hogy nem a szőrzettől lesz egy pasi bad boy, de tudjuk, amit tudunk. Elég egy tetoválás és mindjárt nem tűnik olyan kis angyalnak a fickó... Egy motor alá és máris azt hiszed, hogy igazi nehézfiú. Pedig dehogy. Csak a képzettársítás.. Mint a szőke nő és a logika :D
Az ember hiába nem akar, akkor is kategorizál, eldönt és beskatulyáz. Keményen. És újra-meg újra megfogadja, hogy nem teszi, de ez nem úgy megy. És ez sokszor megfigyelhető a párválasztásnál is (párválasztás és nem skalpvadászat - a kettő, lévén klasszikus régimódi, ha úgy tetszik begyöpösödött csaj vagyok - ez nem ugyanaz :D) Ha nem is tudatosan, de vonzódunk egy-egy típushoz... Kinek a déli, kinek a skandináv. Kinek a kétajtós szekrények, kinek a vékonyabbak. És mindig visszatérünk a kezdetekhez, mindenkinek megvan a maga gyengéje és nem is nézzük, csak valaki szól...: hasonlít. Olyan, mint...
És tényleg.
