Amiről ma fogok írni, az nem vicc. Elég komoly téma, de azért igyekszem majd nem nagyon hivatalos hangnemet megütni…
Tegnap este néztem D. Tóth Kriszta műsorát, a DTK Show-t. Az egyik vendég Kásás Tamás volt. Aki magyarázatot vár arra, hogy ki is Ő, hát ne is olvasson tovább. Ez nálam az egyik alapkérdés, aki ezt nem tudja, az ássa el magát a Góbi-sivatagban. Nálam tutti, hogy elvágja magát.
Bekonferálják úgy, hogy ő egy végtelenül szerény, gátlásos fiú… Hangosan röhögni kezdtem! Szerénynek oké, hogy szerény, pedig ha valaki verhetné (a kidolgozott acélos) mellét, akkor az ő lenne… A sok szuperpatkány példát vehetne róla és fülét-farkát behúzva kussolhatna… Na, de az, hogy gátlásos? Egy effajta félisten? Jesszus Mária! Azt hittem ez valami tévedés: valaki két méteres magassággal, tökéletes testtel, szobornak beillő arcvonásokkal és ilyen karrierrel és úgy jön be a stúdióba, mint egy megilletődött kisfiú? De édes! Nem szereti a felhajtást, elege van a médiából és minden mozdulata azt sugallja, hogy ha nem Kriszta kérdezgetné, el sem fogadná a meghívást.
Hihetetlen! És csodálatos. Másnak a semmire van akkora arca, hogy nem fér be a duplaajtón, ő meg szerénykedik, és azt sem tudja, mit mondjon. Ja, és a most kiadott könyve teljes bevétele megy a gyerekek és az állatok javára. Itt emelem meg a nem létező kalapom. Eddig is imádtalak, Kása, de ezek után pláne!
A következő vendég is régi kedvencem, illetve kedvenceim. Szinetár Dóri és Bereczki Zoli! Imádom őket, és lesokkolt a válásuk. Jobban, mint a sajátom anno… Mondanak róluk is sokfélét, de ezt már megszoktam. Kriszta azt pedzegette nekik, hogy alig egy éve, mikor szerepeltek nála, még kézen fogva, vidáman; most meg a válás kapcsán jöttek, hogy tisztázzák a dolgokat, pletykákat.
Erre elröhögik magukat, megfogják egymás kezét és kijelentik, hogy most is tudnak olyanok lenni. Nem, nem azért mert jó színészek. Azért, mert még mindig jóban vannak. Szinte hallottam a nézők felhördülését, hogy ez botrány. Szerintem nem.
Dóri szerint, ha egy válás, szakítás akármi után ennyi nem marad (főleg, hogy ott a gyerek…), akkor ott valami nem volt oké. Pontosan! Ott valami nagyon nem volt kóser, ha nem képesek egymásra így tekinteni. Három komoly kapcsolaton vagyok túl, ebből egy házasság volt. Mindhárommal tartom a kapcsolatot. Egyikőjük a legjobb barátom. Húúú, úristen, jajj… - tudom, most sokan így vagytok.
Nem értem. Ti meg engem nem értetek. Eleinte senki nem értette. Papával az élen. Ki volt akadva, hogy járok valakivel, de közben találkozom az exszel, ráadásul van, hogy az aktuális férfi is velem van. Tudjátok, mit tudok erre mondani? Érzelmi intelligencia. Beláttuk anno (igaz én jó kis fáziskéséssel), hogy ez nálunk nem működik, és egy cukrászdában, azaz nyilvános helyen megbeszéltük, hogy vége. Nem volt anyázás, nem volt hangoskodás, szerintem azt sem tudták körülöttünk, hogy mi zajlik épp az asztalunknál. Így is lehet. Meg lehet úgy is, hogy megfojtom, elásom, bedobom a Dunába. De ki a hülye? Persze, hogy én.
Mama viszonylag hamar észrevette, hogy tényleg szeretjük egymást, mint barát a barátot, elvégre olyan, mintha a bátyám lenne. Le is tromfolta a papát, ha morgott, hogy ő igenis örül, hogy van mellettem egy olyan pasi, aki vigyáz is rám és nem az „érdekei” vezérlik. Persze papa makacskodott, hogy ő bizony kidobta volna a mamát is, ha találkozgatott volna a volt pasijaival, és hogy ilyen a mesében sincs. Aztán kinyíltam. Elmeséltem mindent, hogy miket tett értem, miket mondott… És akkor fordult a kocka. Papa is rábólintott. Mikor megjelent a Mama temetésén, pláne elgondolkodott. Hogy talán mégsem úgy van, ahogy ő képzelte.
Kedvencem az, mikor pasik a saját észjárásukból kiindulva azt taglalják, hogy úgyis csak „azt” akarja. Ti igen. Ő nem. Ennyi. Maximálisan megbízom benne és nem kockáztatnánk a mostani kapcsolatunkat azért, hogy kipróbáljuk újra azt, amiről már tudjuk, hogy nem működik. Mármint a kapcsolat maga, nem a bioszóra.
Dóri és Zoli is kapta a támadásokat, mikor kiderült a válási szándékuk, hogy miért, ki miatt, hogyan és a többi. Nem mindegy? Nekik nem, de nekünk annak kellene, hogy legyen. Az ő életük. Mi azért kell, hogy szeressük őket, amit a színpadon nyújtanak; nem pedig azért, akik ők otthon. Mondjuk, belátom, hogy ez nem ennyire egyszerű, mert én is fordultam már el azért kedvenc színészemtől, mert megtudtam, hogy otthagyta a családját… De az azért valamilyen szinten bűn. Megcsalni és elhagyni. Az más tészta. Rájuk rájuk bízom, hogy mi, hogy volt, és továbbra is hallgatni fogom őket. Ők, ha okoztak is fájdalmat a másiknak, megoldották és újra egymásra tudnak nézni és ez normális. Nekem. Mikor ott marad az egyik fél és szenved, és csak a gyűlölködés marad – szörnyű.
Ahogy folyt a beszélgetés, Zoli azt mondta, hogy amúgy őket is meglepte a döntésük. Itt heves bólogatásba kezdtem. Ugyanez volt nálunk is. Mindenki padlót fogott, hogy hát mi nem is veszekedtünk, minálunk minden rendben volt. Persze. Élt velünk bárki is úgy, hogy mi nem tudtunk róla? Nem. Akkor mégis honnan tudhatják, hogy mi hogyan volt? Az, hogy mit látunk nyilvánosan, mi jön le egy párról az étteremben, a vacsoránál, a moziban, a postán, az nem az életük. Az életünk akkor zajlik, mikor becsukjuk magunk mögött az ajtót és kettesben maradunk. Amit akkor mondunk és teszünk, az a mi életünk. Senki más nem látja, hallja, hogy akkor mi történik. Lehet, hogy a moziban még úgy néztünk ki, mint akiknél minden rendben, otthon viszont borul minden. Vagy nem borul, de mégsem jó.
Mikor odajutottam lelkileg, hogy rájöttem, hogy a társasági megjelenéseinkkor színjáték, ami folyik, befejeztem. Többet nem mentem az illetővel sehová. Én nem fogom játszani az álompárt, ha otthon meg megy a cirkusz. Akkor inkább ki sem húzom a lábam hazulról.
Honnan tudja? Nem tudhatja! Nem volt mellette, nem mesélte el neki, csak belemagyarázzük. Ha ő azt írta, hogy szakad az eső, akkor lehet, hogy tényleg az időjárásról írt és nem arra utalt, hogy sír a szomszédban egy fiatal menyecske… Nem írtak ezek a versek mellé jegyzetet, hogy bánat1 hiányzik a Lilla/Mari/Juliska; eső hull2 sírok utána… Lehet, hogy egy novemberi éjjel megfájdult a hasa a töltött káposztától és mellesleg szakad az eső odakint.
Az emberek viszont olyan jóindulatúak, hogy amint bejelented, hogy vége a kapcsolatodnak, tudják, hogy mi miért. És nem átalkodnak ezt a képedbe vágni. A bátrabbja legalábbis rákérdez: megcsalt, mi? Jött egy harmadik… Nem!!! Ja, neked lett valakid… Nem!!!
Más opció miért nem él a fejekben? Miért kell mindjárt bűnbakot koronázni? Egyszerűen van az úgy, hogy két ember rájön, hogy amit eddig egésznek gondolt, az mégsem annyira kerek. Nem kell hozzá megcsalás, meg pofonok, de még gyűlölet sem. Békében elválni, olyan nincs. A frászt nincs.
Csak manapság nem ez az elfogadott. Néha azt érzem, hogy legjobb lenne, ha visszaküldenének az időben, mert én a nagy különc dolgaimmal nem illek bele ebbe a világba. Aztán meg az jut eszembe, hogy lehet, hogy inkább előre kéne haladnom és valahol 2078-ban ez mind oké lesz. Nem tudom. Csomó olyan nézetem meg elvem van, amivel elküldenek a francba.
Vegyük például az ismerkedést: rohadt modern világ van, lassan minden az interneten zajlik. Minden. De ha ott ismerkedsz? Bolond vagy. Miért is? Csak. Hát ilyenek az emberek. Azt sem tudja, hogy megy, csak magyaráz.
Én speciel megláttam az előnyeit. Olyan dolgokat megtudhatsz a másikról seccperc, ami lehet, hogy csak hosszas járás után derülne ki. Tegyük fel, hogy meglátsz valakit, tetszik, hú de szuper. Elkezdesz vele beszélgetni, még mindig minden oké. Megbeszéltek egy találkát és ő rágyújt. Megnyúlik a fejed, mert hát ott, akkor nem is cigizett! Ja, mert otthon felejtette. Én itt kérnék egy revolvert. Nálam a cigi az bukta… az adatlapokon viszont a neten fel van tüntetve. Erre mondják némelyek, hogy sosem lesz pasim, mert válogatok. Na, bumm. De én inkább azt mondom, hogy tudatos vagyok. Ha megválogatod, hogy mit eszel, nem válogatós vagy, hanem ínyenc, meg egészségtudatos, meg gasztromókus. Miért ne lehetnék én is inkább gurman, mintsem finnyás?
Ha valakit felszedsz valahol, mikor derül ki, hogy tud-e helyesen írni? Soha. Maximum az sms-e lehet árulkodó. Én igenis, hogy nem járok olyan valakivel, aki pontos jével írja le a hülyét.
Legyen agya. Én tudok dolgokat, sokat olvasok, és nem alátétnek használom a könyveket. Jó lenne, ha az a bizonyos valaki sem köpködne, ha azt hallja, hogy szeretek olvasni. A gyerekemet valamelyik nyolcszáz oldalas könyvemmel ütném agyon, ha nem akarna olvasni. Tuti, hogy kiskorától rá fogom nevelni. Nem lesz apelláta. Sajnálom, de a családi példák nekem azt hozták, hogy vonzanak az okos férfiak. Itthon mindig minden kérdésemre megkaptam a választ, szóljon az akár a földrajzról, akár a gazdaságról. Egy jóképű férfi: oké. Egy okos, jóképű férfi: főnyeremény. Ez van.
Ezekre a dolgaimra mondják az „okosok”, hogy túl sokat képzelek, bilibe fog érni a kezem, és hogy mehetek a kénköves pokolba, mert ilyen pasik nem léteznek. Dehogyisnem. És mivel makacs vagyok, mint ama nevezetes öszvér, meg is fogom találni. Lehet, hogy nem holnap, de rálelek.
És akkor meglátjuk, ki nevet a végén!
