Ez a bejegyzés 2012.december 31-én kezdett íródni, és ma, 2013. január 2-án fejezem be :) Tehát:

Ha elmúlik Karácsony... 4-5 éve még mindig azt mondtam: de ne múljon el! Imádom!

Mama mindig rákontrázott: múljon csak el! Elegem van a főzésből, elegem van a sok zabálásból...

Papa meg a maga végtelen nyugalmával csitított minket: jajj, gyerekek, legalább karácsonykor maradjatok csendesebben!

Mama ilyenkor a plafonon volt: na, holnap már nem magyarázod, vége lesz és akkor nem mondhatod, hogy karácsony van!

Ez így ment mindig... Legalább karácsonykor, még 28-án is ez volt a sláger és rá a válasz, hogy nincs karácsony, akkor üvöltök, amikor akarok!

Ez így leírva meredek, tudom. De aki ismert hármunkat együtt, tudja hogy is nézett ez ki. Mint az olaszok, csak pöttyet konszolidáltabb verzióban. Két oroszlán és egy vízöntő. Jajj, micsoda viták voltak azok. "Ó, két süket oroszlán, fogjátok már be!" Határtalan szeretet és egy 'kevéske' temperamentum...

Nálunk a karácsony is egyedi volt.

Nem értettem a mamát. Mi a baj a karácsonnyal? Tök jó kaják, sütik, családi banzájok, ajándékok... mi ezzel a baj?

Kellett pár év, mire rájöttem: a főzés, a stressz, a pénz... A tömeg a hiperben, a fa díszítés mikéntje, és a szaloncukor függési szöge.

Ez volt, így volt. Imádtam. Aztán jött az első "önálló" karácsonyi vacsorám.

Önálló az anyád kínja, itt csináltuk nálam, te csak nézted, én állítottam össze - mondaná a mama... Milyen szép volt.

Akkor már kezdett rámtelepedni az idegbaj. Még rosszabb akkor lett a szituáció, mikor két évvel ezelőtt tényleg egyedül akartam helytállni: ezerféle köret, húsok, sütik... Mit láttam az egészből? Lábos, tepsi, kés és "hagyjál, ne szólj bele, menj be innen!" - a tipikus férfi ki a konyhából szöveg. Aztán bement. Utána mentem: mit csinálsz? Előbb az égősort! És ne oda, hanem ide...

Remegtem a frásztól. Közben cikáztam a konyha és a nappali között és nem tudtam lenyugodni. Mindent tökéletesre akartam. Esélytelen. Tudom.

Erre mondjuk azt, hogy a mama és én: ctrl+c  és  ctrl+v.

Egy az egyben. Néha még én is megrémülök, hogy egy-egy mondat mennyire tőle van, de teljesen magaménak érzem...

A tavalyi ünnep már sajnos 120%-ban az önállóság jegyében telt. De volt hangulatom és volt kedvem sütögetni. Egy darabig. Aztán jött a kivágom az ablakon-érzés... De túléltem, túléltük és nem roppantam meg idegileg a hiányérzettől, mert volt aki és ami elterelje a gondolataimat.

Idén papával kettesben csináltuk. Még 23-án sem volt kedvem. Minek? Kettőnkért, tudom, de nem éreztem a varázst... Tetves karácsony, egyre csak ez járt az eszemben. Túl sok volt ez az év, túl sokszor fájt a szívem és túl kevés tervem vált valóra. Nem akartam ünnepelni, aludni akartam végig. Aztán ott állt a kacsa, és arra várt, hogy megsüssem. Tollas dög! Nem lett rendesen megpucolva és két órán át csipkedtem egy kiszeparált szemöldökcsipesszel a kis szarokat róla. És közben válogatott szidalmakkal dicsérgettem a jószágot és azt a marhát, aki ilyen hanyag munkát végzett.

Estére aztán csak rám jött a hoppáré: négerkocka, most!

Ki a konyhába, 8-kor álljunk neki pluszban sütni... sikerült. Féltem tőle, mert a piskótáim ugyan hét nyelven beszélnek, de azért az ilyen gőz fölötti dolgokra a mama azt mondaná: na, fiam, azt te inkább ne próbáld meg. - persze szegény azt nem tudta akkor, hogy a génekkel megkaptam tőle a teljes főzőtudományát...

De velem volt végig és vezette a kezem, úgy érzem. Nem ment ő messzire, mindig itt ül egy felhőn a fejem felett valahol, és onnan irányít.

Hányszor mondta, hogy most gyere ide, és nézzd meg: ezt így kell. Mi volt a válasz? Az aduász: tanulnom kell. Nem érdekelt. Nem tehettem róla. Balkezes vagyok és ez állandó vitatémát szült, mert én mindig mindent fordítva keverek... És úgy, persze, nem jó.

Honnan ismerős ez az eszeveszett maximalizmus...???

Aztán hipp-hopp elmúlt ez a három nap is, és kicsit örültem csak, nem volt az a na végre-érzés. Volt kacsa, amit én állandóan lehülyelibáztam; voltak sütik; volt kicsi családozás; és volt némi stressz. Elmúlt és nem sírtam. Nem is ugráltam örömömben, de letudtam.

Remélem jövőre lelkesebb leszek.

Ma meg véget ér ez az év is, holott alig tanultam meg, hogy 2-0-1-2 van és nem 2-0-1-1. Bezzeg anno, a gimiben, másnapra ment az aktuális dátum, elvégre 20-szor írtuk le a füzetekbe a margóra... Igaz, hogy harmadik óra végére kifogyott az ember hibajavítója, az év elírása miatt, de hamar megtanultam, hogy új év kezdődik.

Aztán otthon ki mered-e nyitni a szád egy költségvetést megtorpedózó ünnep után nyitni a szád, hogy kéne venni egy újat, mert a másik kifogyott? Nem.

Remélem idén annyi blogot írok, hogy beidegződik a 13-as szám.

És, ha már úgyis vége az évnek, hadd ismerjek el valamit. Az oroszlán leveszi a koronáját és halkan csendben elárulja a gyenge pontját.

A palacsinta. Nem tudok. nem tudtam. Máig.

Tegnap belekezdtem a tv paprika magazinba és palacsinta-láz volt benne. Este 10-kor azért nem merészkedtem csak ki a tűzhelyhez, mert nem volt itthon tojás.

Kétszer álltam eddig neki. Sírás lett a vége. Hogy én mekkora nyomi vagyok, hogy nem bírok palacsintát sütni... Botrány. "Mit akarsz te gyereket? Egy palacsintát sem tudsz neki sütni, azok meg imádják..." kérdezte poénból a mama mindig. Ebből azt vontam le, hogy az olyan egyszerű. Na, persze. Meg a húsvéti nyuszi legendája.

[caption id="attachment_967" align="aligncenter" width="468"] B meg, ezt mondta volna az én drága Ramsay barátom, ha látta volna az első két próbálkozásomat...[/caption]

Feltúrtam a webet egy jó recept után és láss csodát, miután lexikonnyi anyagot átrágtam a témában, ma megszületett az első adag épkézláb palacsintám. Táncoltam örömömben. Ugráltam, mint Abby A csúf igazságban.

Az elsőnél még befogtam a számat, nem rohantam ordítva a papához, hogy megy ez nekem, mert hátha átverés. A palacsinta isteneinek gonosz tréfája az antipalacsintás szőke libának. De nem. Megkönyörültek. Igaz, még nem papírvékony, de ehető. És nem morzsasüti formájában! Hanem egyben, szakadás nélkül... Téptem a papához a hírrel! Csoda történt. Nem égett le, nem szakadt, nem ragadt :)

Aztán a harmadiknál elkezdett megébredni az oroszlán: hmm, megy ez. Mi lenne, ha...? Ha feldobnám?

Höhö! Sikeeeeerüüüült! Nem a plafonon, nem a platnin és nem a szőnyegen landolt. Persze ezt csak akkor merészeltem, ha a papa kivonult a konyhából, mert akkor tutti hallgathattam volna az ő saját dicshimnuszát. Neki ez állítólag annyira megy. De csak kávét tud amúgy főzni... Nem oda, Buda!

A második tésztaadag bekeverésekor már majdnem elbizonytalanodtam: kis cukrot bele? Vagy még szódát? Akarok én sírógörcsöt, ha elcseszem? Nem. Akkor hagyom a bánatosba, a receptnek megfelelően.

Siker. Az év utolsó napján kiderül, hogy a mumusomat messze kergetve legyőztem a palacsintasütés-fóbiámat.

Vicces tudom, de ez van. Vagyis volt. Kipipálva. Remélem a következő év, az a bizonyos 2-0-1-3 további sikereket hoz az életembe.

Ezt kívánom Nektek is!

[caption id="attachment_973" align="aligncenter" width="400"] Kanegerek, szeszegerek, gyógyegerek - az új évben is megkapják a beosztásukat![/caption]