Szeretem a pörgést.

Utálom a kórházat.

Sorozatfüggő vagyok, legalábbis régebben az voltam, mára lelkes szérianézővé fokozódtam le és alá.

Zokszó nélkül kajálom a sablonos holivúdi szitukat, a nagy egymásra találásokat, a szerelmi bonyodalmakat és a családi fennforgásokat.

Riadtan szisszenek fel egy-egy csúnyább felvétel miatt...

El fogok mégis veszni.

Annyira tudom, hogy nem kéne belekezdenem az új kedvenc nézésébe, mert annak idején már a reklámja kapcsán is beindult a fantáziám, de én már csak ilyen lökött vagyok. A 'nemkéne' csak benzin a tűzgyújtáshoz.

Fogtam hát magam és 'beszereztem' az első évadot, a Grace Klinikából... Tudom, tudom, lerágott csont, itthon a nyolcadik, kint a századik széria fut belőle, de én ilyen téren tologatom a megismerést. Mindent akkor ismerek meg, mikor szerény hazánkban már az utolsó epizódokat hirdetik, aztán nem győzöm fülem-szemem becsukni, hogy nehogy meghalljak-meglássak valamit, amiről még nem akarok tudni. Lásd Gossip Girl - itthon fetrengtem műtét után és kaptam a fülest, hogy nézzem azt, ha úgysem láttam. Néztem. Rendületlenül. Most meg tiltom le a Cosmós bejegyzéseket  nehogy beleszaladjak valami olyan hírbe, ami nekem nem aktuális. Elvégre a negyedik szezont futtatom még csak.

Olyan ez, mint a véletlen meglátott meglepi. Hétszentség: meglepetésnek akarod megkapni, akkor ide a rozsdás bökőt, hogy pont akkor fogsz betrappolni a szobába, mikor az ajándékozó azt szuszakolná be a szekrénybe... Murphy törvénye. Meg a saját hülyeségem.

Miért nem akkor kezdtem el nézni, mikor adták??? Jaa, tudom. Mert a dilettáns csatornaigazgatók a jó filmeket richtig betolják a tizenegyórási műsorsávba, hogy élő ember aztán azt meg ne nézhesse - hiszen jó esetben dolgozik/tanul aznap és másnap is, illetve ha nem, akkor is kellően fáradt már ahhoz, hogy fél tizenkettőkor belealudjon a tízpercenként megszakított adásba, még ha csak a lábát és egyéb testrészeit lóbálja is odahaza.

Pedig van egy sanda gyanúm, hogy egy ilyen filmnek nagyobb lenne a nézettsége, mint annak a sok szeméttelepi maradéknak, amit leadnak a főműsoridőben...

Katherine Heigl-t ismerem már mozikból, mint például az Ilyen az élet című vígjátékból. Szeretem. Nem csak, mert egy csini szöszi és jó ránézni, még nőként is, de van benne valami, amivel engem meggyőz. Első indok.

Az anno hallatlan sikerrel játszott Vészhelyzet (ER) a második. Szerettem, szerettük. 1994-től adták 2009-ig Amerikában 15 évaddal. Fogalmam nincs már, hogy én magam hol szakadtam el tőle, de a mai napig emlékszem Ross dokira, Suzanre, Carol Hathaway főnővérre, Bentonra,és Green doktor halálára is. Akkor sírtam, meg mikor Ross lelépett. Meghatározó volt korai éveimben, az fix.

A mostani bejegyzés az első alkalom, hogy megpróbálok párhuzamot vonni a két alkotás közé, de többször nem is tartom szükségesnek. Túl vagyok az első hat epizódon Izzyék kapcsán, de nem érzem, hogy fú, felesleges lenne néznem, hiszen schmidtelés az egész. Jó és kész. Mindkettő kábé orvosok-betegek-szakszavak-érzelmek katyvasza, de szerethető. Én kajálom, mint kacsa a nokedlit és nem érdekel, hogy egyszer hasonlót már láthattam, mert láthattam, hiszen két kórházsorozat közé túl nagy éket verni nem tudunk, mint ahogy két kórház is alapjaiban egyezik. Egyáltalán soha nem is szerettem az összehasonlításokat. Minek? Két ember napja, egy ház elkészülte, egy kapcsolat kialakulása nagyjából ugyanolyan, esetleg felcserélődnek a lépések (előbb szex, aztán bemutatkozás), vagy épp az egyikben több van valamiből...

A hármasszámú érv a sokoldalúsága a filmnek.

Szakadtam a röhögéstől, mikor a nagy hempergés után másnap reggel kisül, hogy az előző esti kamatypartner bizony a doki bácsi és ő lészen a csajszi főnöke... Hajjajj, a könnyem is kicsordult a fejük láttán. Sablonos? Lehet. Vicces? Amíg nem én kerülök a szituba, mindenképp!

Elpityeredtem, mikor sikerült egy igen súlyos műtét és láttam a megkönnyebbülést és a hálát a beteg arcán... Megjátszott és csak tettetés? Igen! De attól még jól sikerült a jelenet és nekem is átjött. Ez a kulcs. Lehet valami rettentő újszerű és mégsem érzek semmit. Máris kuka.

Volt olyan monológ, amin eltöprengtem, ami gondolatokat ébresztett bennem és olyan is volt, amire talán most világítottak rá igazán.

"Nem tudom, miért halogatjuk ennyire a dolgokat, de ha tippelnem kéne, azt mondanám, a félelem az oka. Félelem a kudarctól, a fájdalomtól, a visszautasítástól. Néha pusztán a döntéshozataltól félünk. Mert, mi van, ha tévedünk? Mi van, ha helyrehozhatatlan hibát vétünk? Akármitől is félünk, egy dolog tuti biztos. Hogy idővel a fájdalom, hogy nem tettünk meg valamit, nagyobb, mint a félelem, hogy megtegyük."

Sok közülük soha nem volt az én térfelemen, és én sem voltam még egy percre sem az övükén. Soha nem érdekelt, hogy mennyit aludtak, hogy ez a negyedik műtétjük-e aznap, hogy mennyire próbáltak tényleg meg mindent, vagy mennyire érzik át a helyzetemet... Mondhatod, hogy film, hogy szemfényvesztés, hogy cukormázas sütemény - én akkor is kezdem megérteni őket. És azt is kapisgálom, amit eddig annyira gyűlöltem bennük. A ridegségüket, a mosolytalan arcukat, hogy nem tudnak a rettegő kis libához két kedves szót szólni műtét előtt, és hogy olyan szenvtelenül írják rá az ember kórlapjára, hogy újabb operáció szükséges.

Rohadj meg, szívtelen szemét! - mondtam eddig. Már nem mondom. Túldramatizálhatják a sorozatban az egyes eseteket, de az biztos, hogy célt értek. Én a 10-15 percben, amit egy-egy esetből látok, megszeretem a delikvenst és drukkolok érte a műtőasztalon, majd meghal... és én törölgetem a szemem sarkát... és hat rám...

Ők meg több alkalommal kezelik a beteget, eljön a műtét, a betegen segíteni nem tudnak, csak odavágják a kesztyűt és kisétálnak a műtőből... És most már értem: máshogy nem megy. Nem lehet barátkozni, megszeretni, mert máris nem fogja tudni tovább csinálni. Azért hidegek, azért kemények, mint az acél, mert védik magukat. Heti szinten veszíthetnek el betegeket, és ha mindhez kötődnének, egy hónap alatt szögre akasztanák a sztetoszkópot.

Most esett le az is, hogy az én orvosom is indokkal volt olyan, amilyen. Kedves volt, de tárgyilagos és tartotta a két lépés távolságot. Nem mosolygott, hiába próbálkoztam én, kimutatva örömöt-félelmet-szenvedést, ő nem reagált. Megnyugtatott, de csak mint egy egyszer látott embert. És nem azért, mert az érzelmi világa egy pajzstetű szintjén mozog, hanem valószínűleg ez a páncélja. Lehet, hogy kezdetben ő is barátkozott, mosolygott és aztán szenvedett. És ott rájött, hogy így nem lehet.

Ezzel a gondolattal párhuzamosan jön egy másik is. Ezek szerint a kedves orvos meg megrántja a vállát és továbbmegy??? Ők azok, akik mernek bűbájoskodni, mert mit számít, ha odalesz a páciens? Nem biztos. Hiszek benne, hogy ők azok, akik utána berúgnak kicsit-nagyon, vagy kimennek kosarazni, akár Ross doki a Vészhelyzetben... Vagy épp ököllel püfölik az öltözőszekrény ajtaját...

Kell, hogy legyen szívük, csak védik.

Ó, basszuskutyus, beleér a kezem a bilibe. Igenis vannak retardált dokik, akik azért nem haverkodnak, mert bunkók és nem azért, mert túl gazdag az emocionális töltet bennük.

Bárhogy is van, az efféléket elkerülöm, és inkább megyek a mosolygósokhoz, akik megpaskolják a kezemet, és összesúgnak a kórlap felett, hogy mi lenne, ha mégis hazaengednénk a kisasszonyt... Ők az én embereim. De értem most már mindet.

Ki így, ki úgy él túl.

A retardált pökhendi kretének meg nem érdekelnek, felőlem játszhatják a kiskakast a szemétdombon, de míg az osztályuk tényleg egy hulladéklerakóra hajaz, jobb, ha meghúzzák magukat. Érdekes, hogy aki rendet, fegyelmet és tisztaságot tart; mégis olyan, mint egy mezei házi doki. Nem arcoskodik, nem játssza az agyát, mégis mindenki tudja a helyét.

Tiszta sor, hogy betegből is van ezerféle, a nyavalygóstól, a haddmeséljemelavejemmunkahelyiprocedúráját-nénikéig, a hangostól a meg nem nyikkanóig, és persze van a mintabeteg, mint én.

Picit nyüszögtem annak, aki láttam, hogy megért, de amúgy előadtam Jeanne D'arcot és olvastam a letehetetlen Anita Blake-t, mint a kisangyal.

Abszolúte hangszigetelős fülessel hallgattam a zenéimet és csendben jegyzeteltem a bloghoz felmerülő agymenésemet.

Persze megtaláltam a pártfogóimat, de addigra belejöttem a keménykedésbe és egész jól lepleztem, hogy mennyire parázok... A fehérköpenytől azóta is gyomoridegem lesz, a műtős lift láttán pedig úgy kell összeseperni a maradványaimat a flaszterről, de hátha a legújabb sorozatom változtat ezen: időnként még kitakarom a belezős műtéti jeleneteket, meg hevesen elfordítom a fejem egy injekció láttán, de azt sem tartom kizártnak, hogy a végén a kórházban fogok dolgozni.

A végén... persze. Ha piros hó esik Afrikában és George Clooney megnősül. És engem vesz feleségül. Akkor tényleg!

Hmm... Mondjuk, az, aki a kórházból kijövet letölt egy orvostanhallgatói jegyzetet és elkezd arról olvasni, hogy melyik sebészi eszközzel mit honnan hogyan kell kivágni/kitépni, az valószínűleg deviáns kissé.

Úgy meg semmi sem biztos!

És negyedik plusz egy érvnek, hadd mondjak olyat, amit lehet, hogy egyesek már hiányoltak. Patrick Dempsey. Ki ez? Kit érdekel? Mit kell annyira isteníteni?

Nem értettem a cikkeket, hogy mi a nagy szám... Aztán megláttam a bánatos kutyusszemeit, a mosolyát a képernyőn, és elolvadtam, mint Milka csoki a napsütésben...

Visszavonok minden reklamálást a személyével kapcsolatban és megyek inkább nyálat csorgatni ;)