Meg az a tök kemény fejem...

Árulja el nekem valaki, hogy a kénköves pokolba kerültem én egy mentőápolói képzésre? Mert igen, ez a nyomós érvem, amiért eltűntem az éterből... Reggel nyolctól délután egyig tanulok valamit, ami nekem olyan, mint Harry Potternek a Roxfort első évben: csodavilág.

Úgy figyelek, mintha az életem múlna egyetlen pislogáson is, és még mélyebbre fúrom magam az egészségügyi témakörökben...

Én, aki a vérvételnél inkább nyakát szegi a fejtekergetésben, csak véletlen se lásson egy villanást se a tűből, meg a folyamatból magából; én, aki egy hétre előre tudok remegni egy oltástól???

Mert ez voltam én...

Eddig.

Jelentem alássan, Jeanne D'Arc mégsem döglött meg, holott már jópárszor nekiestem, hol péklapáttal, hol gránáttal, de még mindig itt osonkodik bennem.

Pofám leszakad. Komolyan.

Már ott látszott, hogy elgurult egy kerekem, mikor műtét után a kórházból kikeveredvén nekiálltam a sebészeti eszközöket nézegetni a neten, hogy na hát mivel és hogyan is cafrangolhatták nekem odabent a hasamat... Persze ettől hamar elment a kedvem, mert fantomfájdalmakat véltem érezni a szikék láttán, így a pdf dokumentum hamar a süllyesztőben végezte, csak aztán jött a ráeszmélés, hogy azért mégsem olyan idióták ezek a sebészek, meg tán kicsit meg is értettem a "tökmindegyhogymiabajavágjukinkábbfel"- filozófiájukat.

Miközben hasamat taperolva óvatosan kúsztam-másztam az otthoni ágyon, azt fejtegettem papámnak, hogy valóban mekkora flash lehet, hogy ott járnak, varrnak, toldoznak-foltoznak, ahol más ember még azt sem tudja, hogy épp milyen szerve fekszik. Papa sem értette, hol hülyültem meg.

Zseniálisak - eddig jutottam, majd visszatipliztem a csini ruhák és frizurák világába.

De a dolog csak nem hagyott nyugodni.

Itt volt ez a hosszú tél, se munka, se pasi, se semmi; az unalom már majdnem csak sikeresen megdöglesztett, mikor újra elkezdtem a témában kutakodni.

Hmm, nézzünk sebészeti jegyzeteket, az olyan izgis. Nézzük kapásból a mellkasi műtéteket. Na, jó, kezdjük az elején. Így esett hát az, hogy bekucorodtam a plédem alá, ölemben a netbook és bújtam a sebészeti műtéttant csak úgy merő szórakozásból.

Persze nekem a sok is kevés, és többet akartam. Keressünk Grace klinikát, és nézzük azt. Erről már született bejegyzés, aki olvasta, tudja, hogy teljesen belebolondultam.

Ha nem azt néztem, és nem a "tankönyvet" olvastam, akkor egy word doksit írogattam, amibe sutura meg arteria carotis féle kifejezések jelentését pötyögtem be, megint csak játszásiból. Jólesett. Hülye vagyok. Tény.

Aztán tavasszal a munkaügyin szembejöttek a tanfolyamok: ács, meg fröccsöntő gépszerelő, meg misimókus és mekkelek, illetve a mentőápolói.

Basszuskutyus, de jó. Áh, én ahhoz kicsi vagyok. Meg ki a fene bír ennyi infót megtanulni. Sok az nekem. Az okos szőke - elvet nem ilyen téren kéne bizonyítgatni, elég lesz a főzés, meg mondjuk valami lájtos, mint például a kutyák vagy épp a sütik témaköre.

Aztán hazamentem és meséltem papának. Hogy na ugyan mit láttam én Füreden, és milyen jó lehet. De persze neki is előadtam, hogy ez csak egy ilyen kis ábránd, meg én ugyan már dehogyis, mire ő leoltott, hogy ne legyek már hülye, ha ez tetszik, hát ez tetszik, és nem vagyok én olyan sötét, simán megtanulható az is, mint bármi más, csak ne legyek épp bivaly lusta.

Na, erre nem is kéne figyelmeztetni, mert pláne az vagyok.Vagy mégsem.

10 perc nem telt bele, én már a munkaügyit tárcsáztam, hogy mi a menete a jelentkezésnek, mikor mehetek be ezügyben és társai. Másnap már a soromat vártam...

Eltelt cirka másfél hét és eljött a felvételi napja, ahol mindenki valami laza iq-tesztre vagy épp általános műveltségi kérdéssorra készült, ehelyett hozzánk vágtak egy anatómiai feladatlapot...

Na, okos szőke, most emlékezz vissza a sok olvasott bioszra! Hogy is van a ficam? Meg a sinus-csomó mi a búbánatért is olyan fontos?

Ezer meg egy szerencsém, hogy nőnek születtem, így sminkelés kapcsán legalább a járomcsont helyzetét hiba nélkül jelöltem a lapomon, elvégre a pirosító helyének fontos támpontja az arc ezen része.

Karikázunk, ikszelünk ezerrel, lesz, ami lesz alapon beadjuk, majd kint megy a kaffogás, hogy még szóbeli is van ám, ember!

Leültetnek egy mentőssel szembe, és add elő magad, hogy minek jöttél, mit akarsz és miért nem mondtál már rég nemet az egész képzésre.

Oké, oké, ha előadás kell, hát lesz performansz. Szépen levezettem, hogy tisztában vagyok a jogi helyzettel, hogy törvényi szabályozás szól arról, hogy nőként 30 kilónál többet nem emelhetünk, így mentőautó kizárva; csak én, nem is arra pályázom, hanem az irányításban akarok dolgozni.

Láttam az arcokon, hogy hoppá, engem nehéz lesz innen eltántorítani, és mivel én eldöntöttem öszvér - akarom mondani, oroszlán - lévén, hogy ezt akarom, ez is lett.

Jeanne D'Arc, most jó, hogy voltál.

Egy hét múlva kaptam a telefont, hogy kész, mehetek orvosi vizsgálatra, alkalmasságira.

Cidrizés indul, mi van, ha a Crohn miatt elkaszálnak? Simán rámfoghatnak valamit, és lőttek a kis tejszínhabos álmomnak. Hmm, legyünk ott is kemények. Meg vagyok műtve, jól vagyok, élek és virulok, tessék engem engedni okosodni.

A doktornő nem tapsikolt örömében, javasolt valami kevésbé stresszes melót (jogos lett volna visszakérdezni, hogy tud-e olyat manapság), amire én bőszen bólogattam és hümmögtem és igenigeneztem, csak kapjam már azt a pecsétet, és hadd húzzak haza a jó hírrel.

Megkaptam, naná.

Két nap múlva beiratkozás, a harmadik napon pedig elkezdtük a lecsóban kavarászást: anatómia, durr bele.

Következő órán dolgozat. Csontrendszer.

Hogy én hányszor átkoztam el közben a csodálatos természetet, amiért 206 darab csontból áll az ember váza, az titok. Mindenesetre eközben valami eszméletlen kábaság fogott el, hogy szinte beleszédültem a gondolatba, hogy azt tanulhatom nap, mint nap, amit eddig hobbiból olvastam és mindig csak annyit kaptam érte, hogy "hát te nem vagy normális, esküszöm".

A dogáknál erőteljesen támaszkodom a gimis bioszórákon tanultakra, a hatévnyi kényszer-latinórákra, illetve a grészklinikából felszedett okosságokra: egész istenesen beválik ez a kombináció!

Mikor korábban barátnőm mellett este élettan jegyzeteket és a szív felépítését olvasgattam, ő csak a fejét csóválta, mire én:

- De annyira eszméletlen! Szenzációs. Meg akarom tudni, hogy hogy működik, hogy miért ilyen, mitől dobog...

- Minek?

- Mert nem értem és tudni akarom!

- De mér'? Ott az a buzi tévé! Nem tudom, hogy működik, csak élvezem, hogy van. Ne akarj mindent tudni, örülj, hogy működik és kész. - majd befordult és aludt.

Más örül, hogy van, én meg azon merengek, hogy miért van és hogyan ketyeg a ketyegőnk... Persze ez még akkor volt, mikor erről a tanfolyamról halvány segédfogalmam sem létezett és tényleg csak az oldalfúró mechanizmus hajtott bele az orvosi jegyzetek olvasgatásába.

Most pedig köteles vagyok ezekről olvasni...

Ez aztán olyan löketet ad a mindennapokhoz, hogy ha valaki nekem ezt mondja korábban, pofán röhögöm.

Hogy van olyan valami, ami miatt én szívesen kelek ki fél hétkor az ágyból? Hogy örömmel megyek suliba és sajnálom, hogy péntek van és két nap szünet következik?

Hogy az sem érdekel, hogy a hétfő úgy kezdődik, hogy anatómia számonkérés és hepatitis-B oltás? És, hogy az élbolyban vagyok, mikor sorban kell állni a beadatásáért?

Gyerekek, álmodom, vagy ez megtörténik?