Az eddigi mondhatni nyugodt reggeleimet innentől kezdve felváltja az unott pofájú és a hőzöngő iskolás bagázst kerülgetős rohangálós napindítás és van egy olyan érzésem, hogy ez fél három táján sem lesz másként.

Szeptember másodika van, ma megkezdődött a tanév, pechesebbje már tegnap évnyitón ült leplezetlen undorral, én meg bámultam utánuk a Gino teraszáról és csak hülyézni tudtam őket.

Nem titok, hogy az ő korukban én is köpködtem, meg ríttam ezerrel már augusztus huszadikán, hogy kezdődik a szekír-műfaj nemsoká; de mai fejjel... imádnám. Persze az érjünk be 7:45-re című előadást sosem díjaztam, de mindig volt bennem valami várakozás, valami izgalom, főleg ha mentünk füzeteket venni, meg tolltartót... az volt a sulikezdés fénypontja. Meg a karácsonyi szünet. Mert már a második nap persze azután sóhajtoztunk.

Az első órákon kapásból leközölték, mikor írunk ismétlést abból, amiről az ember lánya úgy érezte, hogy nem hogy ismételni nem tudna belőle, de arról sincs harmatos gondolata sem, hogy egyáltalán azt milyen tárgyból tanultuk, és legfőképpen mikor.

Ez tükröződött a ma reggeli buszon is, csupán szolid 10 év különbséget láttam az akkori én korombeliek és a  mai ifjak között: mi még szolid szoknya, fehér blúz, minden amit előírtak, ők pedig cigarettával, és Louis Vuitton táskával a kézben tipegnek a tűsarkaikon, kikenve-fenve, mint holmi minimacák.

Más világ van, tudom, de nekem ez valahogy nem megy le a torkomon.

Még mindig nem.