Mint magának a múltkori Ten Shin Kai-os túránknak, az azt követő bejegyzésnek is volt sikere, ezen pedig felbuzdulva megírnám a második részt.
Tehát kezdődött a dolog egészen pontosan valamikor a kora hajnali órákban, ami nem volt elég, hogy vasárnap és reggel - mikor az ember lánya tizenegyig ki sem bújna az ágyból, csak azért, hogy utána fél napig sopánkodhasson az elcseszett, kárba veszett, elfuserált fél napján - de hideg és sötét és köd. Hogy reggel, azt mondtam már?!
Lehet, hogy túlmisztifákáltnak tűnik a dolog, de ha szegény fejed még marhára nem törődött bele a hajnali kelésekbe (mentőállomáson váltás 7-kor, kórházban hatkor), akkor bizony tud ríni a szád azon, hogy a vasárnap is hajnalok kicseszett hajnalán kezdődik. De nem baj, ha lehet utazni, mit számít a kelés, majd dél tájban úgyis felébredek a buzi sötét erdő kellős közepén és talán nem arra, hogy a fagyott lábamat egy vérnyúl csócsálja. Talán. Majd kiderül.
Az egész sztori hatodikán zajlott, és mint a mellékelt ábra is mutatja, nem jött se vérnyúl, se egyéb ragadozó, így egyedül tulajdon énemmel kellett küzdenem, de most azzal sem annyit, mint múltkor, mikor a hegyek fenyegettek... Most csak olyan hegy volt, ahová fel lehetett menni, ha akartál, de természetesen én nem akartam. Na, nem hazudok, akartam. Aztán két lépcsőfoknál visszafordultam. Inkább ettem addig is. Nem tehetek róla, ha magasságról van szó, végem. Olyan tériszonyom van, hogy megdöglök gy stoki láttán is, nemhogy hegyekre ugráljak fel, meg onnan le. Akinek két anyja van, majd az. Én kihagyom.
Ahhoz képest persze ilyesmikről álmodom:
De a tériszonyom egy nap gondolhatja azt is, hogy keserítettem e lányt eleget, elhúzok, és boldogítok mást - és huss onnantól én leszek a hegyek réme. Lucifernek meg glóriája nő, persze.
Hozzá kell tenni, hogy ezen a túrán pár hülye vízen kívül nem volt más, amivel küzdeni kellett, leszámítva a kisétálást a vasútállomásra az egyetemtől. Az csipetnyit sem volt vicces. Ám nem volt hegy, meg nagy lejtő sem, hála a magasságosnak, illetőleg a túra szervezőjének :)
Kicsit furcsa ezt a saját billentyűzetemmel leírni, de sajnálom, hogy tél lesz és mostanság nem megyünk zarándokolni. Ha jobban belegondolok, minket ismerve, képesek leszünk félméteres hóban is kitalálni valami fain ökörséget, csak mert télen kevés a fesztivál mifelénk...
[caption id="attachment_1784" align="aligncenter" width="610"]
Ez a kép nem a véletlen műve! Minimális nógatás hatására, de beálltam a srácok edzésére, a kirándulók nagy bámulására... Önvédelmet gyakoroltunk, jó kis technikákat, amivel akár egy ujjal is leszerelhető a támadó. Feltéve, ha tudod, hogy melyik a jobb és bal kezed. Mert én nem tudtam. hirtelen úgy éreztem, túl sok van a végtagjaimból...[/caption]
Innen indult az egész...[/caption][caption id="attachment_1787" align="aligncenter" width="610"]
A lépcső, ahová NEM másztam fel. Ad egy, lépcső és magas. Ad kettő, a kőrakásoktól a Blairwitch project óta a frász tör ki, szóval felejtős a dolog...[/caption][caption id="attachment_1789" align="aligncenter" width="610"]
Hatalmas fák között gombaházakban lakunk, és mindig vidámak vagyunk...[/caption]
Itt már csak az érdekelt, hogy hol az étterem... Hol a teám és hol kapunk kólát...[/caption][caption id="attachment_1793" align="aligncenter" width="610"]
A vonatra várva...[/caption]
