Ez agybaj! Veszettség. Elmeroggyanás. Agylágyulás a maximumon!!!!

Olyat tettem ma, amit még soha. Na, jó. Nem igaz. Egyszer már bepróbálkoztam a rákevéssel, de majdnem kiköptem.

Kínai pirított tészta tenger gyümölcseivel volt az első kóstolás pár hónapja, de azzal nem jártam sikerrel. Imádom a szójaszószt, de az a kis nyúlós-nyálkás buzerákokkal, több volt, mint nemfinom.

Tegnap láttam kis cuki garnélákat a Lidl fagyasztópultjában, ma pedig megvettük. Igen, ilyenek az igazi szőke nők. Tegnap megnézi, ma megveszi. Ennyi.

Aztán beszélget velük. A következő párbeszéd, azaz inkább monológ intéződött a serpenyőbe hajított kis izék felé:

Drága szíveim. Kurvára nem tudom, hogyan kell benneteket finomra csinálni, még úgy sem, hogy be vagytok fűszerezve. Nem tudom, meddig és milyen hőfokon kell sütni a kis omlós testeteket, hogy úgy nézzetek ki és olyan finomak legyetek, mintha maga Gordon Ramsay kreált volna belőletek lakomát. Szépen kérlek, okosan, jó? Süljetek, aztán jelezzétek elkészülteteket. Köszönöm.

Csók, puszi, pletykacica. Na, jó. Ez nem volt végszó.

És csodák csodája, a rák jó lett! Vagy én vagyok egy született gasztromókus, amiben eddig sem kételkedtem, de a kussolásra intett hang halkan sikongat belül, hogy ez túl nagy egóra utal - vagy szimplán rákot mocskosul egyszerű vajban sütni.

Persze azt mondanom sem kell, hogy bebiztosítottam magam és vettünk csirkeszárnyat is, csípőset illetve 'mild' megnevezésűt a kényes pocak őszentségésségemnek, ám ezúttal, több rákot ettem, mint csirkét.

A pofám leszakad.

Ez is az én Drágám hibája. Kábé mióta ismerem, zengi nekem az ódáit a velős pirítósról meg a vajas rákról. A velőst úgy féléve kóstoltam, és ízlett. Imádom. Papa ezt rémségesen díjazza, hiszen az ott töltött estéken többször rendeltem velőst vacsorára...

A vajas rákot mától kezdve szeretem.

És mielőtt szó érné a ház elejét és elvakult szerelmetességgel vádolnátok, elárulom, hogyha nekem valami nem ízlik, legyen az bármilyen jó, és bármekkora hipnotizőr meg hasbeszélő a kínálója - simán visszaköpöm a tányérra. Itthon, mikor magunk vagyunk. Ez ízlett, le is csúszott.

A rémisztő az, hogy nem ez az első, meg nem is az utolsó ilyen ügyletem.

Eddig horrort maximum akkor néztem, ha a drága Barátosném,  M. egy egyszobás lakásban rákényszerített. Bekapcsolta és vagy néztem vagy néztem. Utáltam. Egyedül valami csinos fiúka miatt mentem bele a dologba, azt meg természetesen az első negyedórában kinyírták. Úgyhogy visonghattam maxhangerőn, az ment és kész.

Ma meg, rászoktam a thriller és a horror szekcióra, bár a horrort még kevésbé veszi be a gyomrom.

Tegnap este is az volt porondon és mikor éjjel megébredtem, fél óráig filóztam, hogy vajon kell-e nekem annyira pisilni, hogy kikeljek az ágyból. Ugyanis felsejlettek előttem a félig átaludt mocskos szellemes horror egyes jelenetei. Hát csessze meg, aki ezt élvezi.

A thrillereket már imádom, mint például a Gone címűt.

Meg belefolyok az aikidóba, és adminisztrátorkodom az oldalakon, meg harcművészeti könyveket olvasok, meg időnként önvédelmet tanulok a fiúktól. Velőst eszem, meg rákot, beülök a 47 roninra a moziba és tetszik, és arról blogolok, hogy a Gulyadombon töltöm a szombatomat, illetve megmászom a környék tetves hegyeit...

Hát ide fajul egy párkapcsolat.

Kifordít és felforgatja a kis világomat.

Sebaj, ezt is vállalom. Meg még azt  az ezerféle hülyeséget, szigorúan idézőjelesen, ami még rám vár, mint újdonság!