Mai nappal új időszámítás kezdődik!
Szépen elmentem kilencre a kórházba, ezúttal nem hatra, meg hétre, ahogy általában, gyakorlati időben, most én feküdtem és engem nyesztettek. Kicsit? Kicsit.
Mivel a szteroidnak azon túl, hogy nem fáj a pocak - csak időnként, de akkor mocsokul - és akkora a fejem, mint egy génkezelt vízilónak, semmi pozitív hatása nincs, visszatérünk az egyszer már bevált infúziós terápiához. Bár jobban fáj, mint bekapni a szteroidot reggelente, de a lelkemet kevéssé mardossa az érzés, hogy elveszik a testemet. Egy tűszúrás, még akkor is ha belilul úgy kétszázforintosnyi területen; nem hasonlítható össze azzal a mocskossággal, amit a gyógyszer okoz. Így örömmel vártam a mai napot, és a döfködésemet.
Kedvenc nővéreim mosolyogva fogadtak, az orvosomnak is volt pár jó szava hozzám, amennyiben eltekintünk attól, hogy a vasam botrányos szinten leledzik (1.9) és a többi értékem is vagy túl magas, vagy alacsony, így összességében hót' car. Ha nem lenne elég a Remi infúzióban, 3-4 naponta járhatok be a kórházba intravénás vasat beadatni is. HURRÁ!
Bár messze nem kell mennem, mert ugyebár a telet ott töltöm így is, úgyis gyakorlaton, de azért jobb szeretem azt a helyzetet, mikor én fogom a tűt. Ezt meg is tárgyaltuk a kedvenc nővéremmel, mikor behozta az infúziós szereléket és megjegyezte, hogy nem is tudja, miért nem adja a kezembe, hogy rakjam össze... Erre én: hóhó, én most a másik oldalon állok. Betegként jöttem!
És valóban. Igyekeztem viselkedni. Mikor lefolyt a cucc, inkább nyúltam a nővérhívó után, mintsem én zárjam le a csepegést, és cseppet sem ríttam ki a váróban ülő tömegből; ha azt nem vesszük, hogy minden második fehérköpenyes odajött hozzám, megsimogatott, leguggolt mellém, érdeklődött és tegezett. Amúgy tök átlagos beteg voltam, aki úgy kopogott a csizmájával a folyósón, hogy a proszin is hallották, és aki fél percenként zárta le és oldotta fel a billentyűzárat a telefonján kezelhetetlen idegbajában és egy pillanatra sem bírt megnyugodni, holott mindőnk közül én voltam a helyzetemmel és a rám váró eseményekkel legesleginkább tisztában.
Sebaj, a kezelés alatt szundiztam egy jót, ha már hét közben ez amúgy sem jön össze; tettem egy kósza kísérletet a félkezes Glamour olvasásra, és továbbfejlesztettem az egykezes okostelón pötyögési készségemet.
Ott ültem kilenctől fél négyig a kórházban, és valahogy úgy éreztem, hogy inkább lennék a központi intenzíven megfigyelőként, mint ott kusshadjak és várjam a csúf vérképemet. Aztán a város felé vettem az irányt, vettem körtét és tojást a piacon, ami ismét meggyőzött arról, hogy nem hülyeség az ottvásárlás, majd hazajöttem és bezabáltam. Hogy tutira fájjon a hasam. Hát fáj is, méghozzá a gyomrom. Ennek ellenére hős leszek és akkor is megírom a listámat, ha belegebedek, és még ma közzéteszem itt, és ezentúl listázni fogok, mint, aki teljesen becsavarodott és ezzel kicsavarodok még a hülye, hideg tél előtt,
