Három napja egy szám jár a fejemben, és ez Jordin Sparks-tól a No air c. dal. Megfáztam, benyeltem valami nyavalyát és legfőbb életcélom ott merül ki, hogy biztosítsak magamnak elég levegőt. Orron át esélytelen, szájon vajmi kevés rá a sansz, így lassan ott tartok, hogy vagy megkérdezek pár békát a kert végében, hogy hogyan is műveljem a bőrlégzést...
Szenvedek, vergődöm, sokszor inkább alszom, csak ne érezzem azt, hogy párnát nyomnak az arcomba és próbálom magam vigasztalni.
Felidézem a műtét utáni kínlódásomat. Az nagyon rossz volt! Ez ahhoz képest leányálom, hiszen egyedül jövök-megyek, azt a tényt leszámítva, hogy időnként nekicsattanok az ajtófélfának a gyengeségtől, és a józan ész határain belül bármit megehetek.
Ahhoz képest, hogy milyen evő voltam cirka 22 éves koromig, míg rá nem jöttek a doktorok, hogy mi a ménkű bajom van nekem - mostanság a zabagép a megfelelő kifejezés az evési szokásaimra. Nehéz kimondanom, de azt hiszem, meg kell köszönjem e bájos kórnak, hogy megmutatta nekem az evés örömeit.
Ott kezdődött, hogy mióta világ a világ, Zsuzsannát, mint a libákat tömni kellett. volt, hogy szó szerint, volt, hogy könyörgéssel, volt hogy cselekkel, de velem az evészet mindig ingyencirkusz volt.
