Eszembe jutott végre pár gondolat, itt az ideje, hogy folytassam az írást.
Vegyük sorra az álmaimat, azokat a terveket, amelyek akár kislány korom óta kísérnek.
Mondhatnám akár azt is, hogy nem teljesültek. hiszen így van. De inkább az a helyzet, hogy más formában jött minden, mint ahogy én azt elképzeltem.
Apró kislányként két nagy célom volt: gyermek, aki engem hív anyának.
És a doktornéniség. Ezekhez nagyban hozzásegített a temérdek baba, valamint Ross doki és Carol nővér nagy lávsztorija a Vészhelyzetből. A favorit viszont Suzan Lewis volt. na vajon, miért? :P
Emlékszem mennyit játszottunk kórházast lenn az udvaron: lenyúltam egy fehér mappát otthonról és az volt a karton. A Lewis-t gondolom Lújiznak írtam, de mit számított. Szép emlékek... Fehérvár ♥
A gyermek még várat magára, de azért ebbe is jócskán belekóstoltam már. Az a jópár hónap, míg a kis macsómra vigyáztam, megerősített abban, hogy kell, hogy gyerekem legyen. Kell egy fiú. Meg pár lány is... Sacc per kábé öt összesen. "Ezt a barátod tudja???" Tudja hát. De szerintem az első szülés után rájön, hogy lehet, hogy a másodikat sem vállalom be.
Volt ott egy pillanat, még az elején, mikor fürdés után a kádból törcsibe csavarva kiemeltem a kissrácot: karjait a nyakamba fonta, átölelt és adott egy puszit. Leültem vele a székre és ott helyben kishíjján elaludt a karomban. Meg mikor hazajöttek a szülők és a drága csak ült az ölemben és nézte a mesét... Megismételhetetlen. Sőt. Felbecsülhetetlen.
Akartam lakberendező lenni. Itt a sajátom. Itt a lehetőség. Alkalomadán ott sims, ami csak addig érdekes, míg felépül a házam... Megoldom.
Akartam újságíró lenni. Itt van. Írok. elolvassák. Pasik mondják, hogy jó. Akkor? Van barátom, akinek én vagyok a Carrie. Írok tán mást is. Egy novellám már van. Lesz több is. ki tudja, lehet hogy egy nap összerakok egy könyvet a régi naplóimból. Odaadom a lányomnak 16 évesen és mikor elolvasta azt mondom neki: - Látod? Anyukád is volt fiatal...
Jogot tanulok, hogy tisztában legyek olyan dolgokkal, amik annyira érdekelnek. Valós bűntényekről olvasok. Mert érdekel a kriminalisztika. Ezen még a jogtanáromnak is leesett az álla. Nem is csoda. De nem vagyok én olyan 100 százalék csaj. 140 százalékom nő, 60 pasi: foci, amcsi foci, vízilabda (lehet, hogy ezt a női mivoltomnak tudható be?? :P) póker, autók, vezetés, whisky... meg a gyilkosságok. Ki érti ezt?
Emberekkel akartam mindig is foglalkozni. Adminisztráció és tárgyalások, megbeszélések, állománygyűlés. Akartam. Mit ad Isten? Pénzügyi tanácsadóként dolgozom.
Akkor miről is beszélünk...?
“Amikor megjelenik a lehetőség, más formában kínálkozik fel és más irányból jön, mint ahonnan várjuk. Ez mindig így van a lehetőséggel: ez az ő furfangja. Megvan az a ravasz szokása, hogy a hátsó ajtón surranjon be, és gyakran szerencsétlenségnek, vagy vereségnek álcázza magát. Talán ez a magyarázata, hogy olyan sokan vannak, akik nem képesek felismerni, amikor megjelenik.” (Napoleon Hill)
Pont erről!!!
Csakhogy van itt még valami, ami egyelőre nem sikerül nekem...
“Kezdetben azt gondoltam, hogy a halálod veszteség volt és pusztulás, fájdalom és bánat, melyet aligha lehet elviselni. Csak most kezdek rádöbbenni, hogy az életed ajándék volt, s egyre erősödő szeretet maradt utána. A halál miatti elkeseredés elpusztította magát a szeretetem tárgyát, ám a halál ténye nem pusztíthatja el mindazt, amit tőled kaptam. Kezdek rádöbbenni, hogy az életedre kell gondolnom, nem pedig a halálodra, és arra, hogy elmentél közülünk.”
Bízom benne, hogy eljön a nap, hogy itt is meglátom a pozitívat, de addig, szenvedek. szenvedek, mert naponta ötszázszor csúszik ki majd' a számon, hogy és "Mama hol van?" Meséket építek fel magamnak és hiszek mindenben ami nem materialista, és hiszem ,hogy találkozunk. Még fáj minden ébredés, az álmaim után, amikben látlak, és naponta sírok még mindig szinte. És egyszerűen már nem bírom a Dr. Csontot nézni. Mama sem tudta soha. Azt hiszem, megértettem most, hogy miért... Oda vele az összes mese, amit gyártok magamnak. És azokra szükségem van. Kellenek, hogy tudjak élni. És tudok, mert érzem, hogy vigyázol minden lépésemre. Szeretlek!
“Biztos vagyok abban, hogy sem távolság, sem halál, avagy távollét szét nem választhatja azokat, kiket egy lélek éltet, egy szeretet füz össze.”
Keresheted őt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, a múltba sem és a gazdag jövőben akárki megszülethet már, csak ő nem. Többé soha nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya. Szegény a forgandó tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen, mint az az ember ottan a mesében. Az élet egyszer csak őrája gondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”, majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt, s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...” Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
