Minél többet él az ember lánya, annál inkább rájön, hogy anyunak - még mndig - igaza van...

Pályafutásunk evilágon, nem habostorta. De mégcsak nem is piskóta. Gyors, egyszerű keksznek sem lehet nevezni. Pedig ezekhez, millió meg egytucat recept kering az éterben. Mi meg azon morfondírozunk, hogyan valósítsuk meg mindazt, amit elvárnak tőlünk:

okos és szép (állítólag nem is létező kombináció), megfelel a főnöknek, anyuéknak, az anyós(ok)nak, a barátoknak, na és persze a pasiknak. Meg A pasinak. Mert ennél nehezebb, hát, szóljatok, ha tévedek...

Tudjál főzni. Legyen agyad. Vezesd a háztartást (főzz, minimum, mint anyu. Jobban lehet, hogy tudsz, de erről sosem fogsz tudomást szerezni - a srác szájából tuti elfelejtheted). Nézz ki úgy, mint egy szupermodell (nem, nem 35 kilóra kell lefogyni, de a pasid álomnő-elképzeléseit nem csak teljesítened kell, hanem háromszorosan túlszárnyalnod!). Jah, és akármilyen a főnököd, neked kell lenni a hét/hónap/év dolgozójának. Tökéletes munkabírás, tökéletes smink, ami nem adja meg magát az első verejtékcseppnél és kussbanmaradokméghaazanyámatszidjaakkoris-hozzáállás - ennyi kell és sikerülni fog.

Hisszük mi! Pedig az élet állítólag, nem ennyire bonyolult. Vagy mégis? Miért élnek tovább a nők, és mégis miért olyan kevés a női vezető? A "férfias" területeken pláne?

Miért bonyolítjuk a saját életünket? Ha azt mondja szeret - miért nem bírjuk elhinni?

Oké, csalódtunk. nem kétszer, nem tízszer, hanem milliószor. És egyszer minimum ripityára törték, majd megtaposták a szívünket. Aztán hagytak elvérezni. Ekkor kell a jóbarátnő, aki felvakar, és segít, hogy újra magunkra találjunk. És elébe álljunk az újdonsült lovagnak blazírt pofával vagy essünk neki kapásból ököllel, hogy mert te  is olyan vagy mint a többi! Vagy emeljünk bástyát és játszuk Ms. Megközelíthetetlent. Tökmindegy. A saját életünket szúrjuk el...

"Emberek milliói döntenek úgy, hogy nem lesznek érzékenyek. Vastag bőrt növesztenek maguk köré, hogy senki ne okozhasson nekik fájdalmat. De ennek nagy ára van. Senki sem okozhat nekik fájdalmat, de boldoggá sem teheti őket senki."

Kitárulkozol, mindent odaadsz; elveszel. Bezárkózol, véged van. Középút. De honnan és hogyan? Lehetetlennek tűnik és állítólag mégis létezik. Olyan mint a herceg fehér lovon. Mindenki tud róla, mert valaki már megtalálta, de eddig nem láttuk. Sok barátnő jön azzal, hogy megvan, megtaláltam! Pár hónap múlva? Rohadt szemét. Jobb esetben: tévedtem.

Miért hisszük, hogyha valamire rámondjuk, aminek látni akarjuk, azzá is válik?

Teli a postaláda. Szerelmes levelek. Érdekes, mikor kinyitod, mégis csekkek hullanak ezerfelé. Ennyire nem egyszerű. Fejben dől el. De tán mégsem minden. Akarhatod, küzdhetsz érte, mégis apró dolgokon, mégis elcsúszhatsz. Vagy lehet, hogy csak azért nem működik mert nem hisszük?

Csodagyógyszerek, melyek nem is gyógyszerek. Legyőzik az ismeretlen kórokat? Nem segített? Nem hittél benne!

Álompasi. Bámulatos külső, hű és eszes. Megnevetett. Jó ott is, ahol a régi nem domborított. Mégis dobott? Ugyan, hiszen nem is hittél benne, hogy a tiéd lehet! Meg bejött a képbe az exbarátnő... Mint egy kísértethistória, amely nőről nőre vándorol. A szellem mindig gyönyörű, formás popsi, hosszú combok, kerek mellek, és az a bugyuta nézése! Okos és kifinomult... Szexi és dögös... Veszélyes keverék. De ki élteti? A nő! Mert ez a szellem létezik. mindig ott lapul. De lehet, elő sem kerülne, ha nem mi magunk akarnánk megidézni. Aztán jön a kimondatlan.

Az éjszakai morfondír: tuti kamu ez a dobtam-duma. Ő dobta ki. valamit biztos titkol. a csaj rájött és... Vagy csak én vagyok vak és nem veszem észre, hogy...És mindegyik szellem másmilyen. Egy a közös bennük: mind olyan, amilyen a nő lenni akar...

"Sok-sok ember, egykori szerelmek, barátok, ellenségek, vidám és keserű élmények emlékei, győzelmek, vereségek, szégyenek, diadalok, pénz és karrier... Húzzuk, vonszoljuk, újra meg újra belegabalyodunk; végigvonulnak bennünk egykor átélt érzelmek és indulatok, amelyeknek már a nyomuk is elmúlt az időben. Csak mi tartjuk életben, ébresztjük fel őket halálos mély álmukból. S ekkor megjelennek, mint a múlt árnyai. Kísértetek.

A romok között a múlt szelleme haldoklik. Köszönj el tőle véglegesen! A múlt haldokló szelleme életerőt keres, és ez nem lehet más, mint a te hited. A te hited az ő örök életében, örök jelenvalóságában."

Mégiscsak van valami, amihez makacsul ragaszkodunk. Amit, ha kéne, sem tunánk levetkőzni. Pesszimista hozzáállás, kudarcraítéltetettfelfogás. Ha az álmainknak egy huszárvágással búcsút intünk, miért pont a rosszhoz kötődünk?? Nevelés, magyarság, történelem? Kenjük másra! Anyátokra, Árpádra, meg az összes őseinkre. Kész a tuti recept az elszúrt élethez.

Se pasi - mert miért kellenék én neki?

Se munka - fel se vesznek. Felvettek. És? Úgyis kirúgnak...

Se család - esélytelen, az egész családom egy csőd. Nem folytatom. Elég a világnak belőlünk...

"A pesszimizmus és az optimizmus leegyszerűsíti az igazságot. A probléma abban áll, hogy a valóságot olyannak lássuk, amilyen."

Nem igaz? Persze, vannak akik azt mondják, kisebb a pofáraesés rizikófaktora, ha nem álmodozunk... De tök mások az álmok és mások a célok... Csak mindig egyszerűbb legyinteni: áh, csak álmodozom...