Hát, háttal nem kezdünk mondatot… na mind1. Jó lesz így is. Tehát megígértem, hogy folytatom a sztorit, az ígéret meg szép szó. A remény pedig egy hazug k***a. Ez az igazság. Az meg néha fáj. Jobban néha, mint egy hasi műtét. Erről ennyit.
Ott hagytam abba, hogy két napra majdnem el is felejtettem, hogy mi a kínom, de csak épp annyira, hogy utána iszonyatos arculcsapásként érjen a valóság. Barátnőm velem töltötte az utolsó estémet itthon, ami lévén egyedül töltött, semmi jót nem ígért. Lehet, hogy rám jön a hoppáré és repeat one-ra állítva beüzemelem a hifit és nyomom az If I die young-ot (Ha fiatalon halnék meg)… Vagy elmegyek világgá és elbújok egy bokor alján, míg már mindenki elfelejti, hogy miért is léptem le… Sosem tudhatjuk.
De megmentettek (vagy a végemet okozták – még nem sikerült eldöntenem, időt kérnék) és vidáman telt az este és a másnap, egészen 9ig, mi koron már kezdtem agylágyulást kapni az éhségtől. Ez is csöppet nevetséges csak: előtte hetekig elvoltam egy egészséges nő napi táplálékadagjával, mert rosszul lettem a táplálkozás említésére is, nemhogy ettem volna… erre vasárnap délben már gyilkolási szándékkal barikádoztam el magam a konyhától úgy, hogy tudtam: pénteknél előbb nekem csak a cső a műtőben fog lemenni a torkomon.
Besuttyogtunk hát a kórházba, és kezdődtek a pofonok. Közölték velem, hogy az egy szobában újdonsült barátosnémmal-terv meg van lőve, nekem nincs is ágyam! Ó, igazán jó. Megyek haza. Na jó, nem. Másik szoba, másik ágy. Oké. Kipakolok, elnyúlok a rém kényelmes ágyon, kevés a párna, sehogy sem jó… Jön a nővér nagy hanggal, igazi vehemenciával, poénokkal. hurrá, legalább nem siralomházasdit játszunk.
Odajön az ágyam végébe: magát meg holnap műtik. Engem? Tuti nem. Majd kedden. Nem, holnap. Kizárt. Mondom, nekem sem szóltak, véletlen láttam meg, hogy át van vezetve a műtéti beosztásra.
WTF. Hurrá, kevesebbet kell itt lennem és eggyel kevesebb napom van rá, hogy idegroncsot csináljak magamból azon agyalva, hogy elvérzek/nem ébredek fel/ találnak még valamit és kiürítik a hasüregemet…
Jaja, holnap műtik. Veszek vért, jó? Nem, nem jó, még le se ültem, már böködnek??? Onnantól kezdve egy branül társaságában róttam a folyosót. Hurrá. Papáék elköszönnek, hogy ők elmennének haza. Mehetek én is? Légyszi!
Nem, én hős vagyok, nem nyafogunk. Menjetek csak, persze. Kikísértem őket a liftig, de mire az ajtó becsukódott köztünk, folyt a szemem. Ne bőgj, cseszd meg!
Visszaslattyogtam a szobába, hátha lehet haverkodni. Nem lehetett. Két morcos néni, mindketten túl a műtéten. Akkor miért is morcosak?
Kaptam egy kancsót teát, hogy azt nyakaljam éjfélig, vacsi már nincs. Köszönöm, már ebédem se volt, reggelire meg 3 szem babapiskóta… nem is vagyok éééééhhhheeeeessss……
Bejön ismét a nagyhangú nővér és megáll az ágyam végében, ismét:
Édes szívem. Szerintem ugrás és menj sétálni, menj az udvarra, menj kifelé innen, mert annyit fogsz feküdni az elkövetkezendő hetekben, hogy megutálod az ágyat.
Okés, telefon fel, itt sem vagyok. Leírjam, hányszor fordult meg lefelé menet a fejemben, hogy a farmersortomban és a kis tunikámban kurvára senkinek nem tűnne fel, ha én innen kislisszannék? Nem írom le, mert szégyen lenne. Komolyan.
Kiültem az udvarra, egy szép nagy fa alá… és nekiálltam telefonálni. Azokkal, akik kb. egy órája hagytak ott. Mesés bátorság.
Lefolytattam egy-egy félórás telefonbeszélgetést és visszakullogtam. Rettentő nehezen telt el az este, és én egyre azért fohászkodtam, hogy ébedjek fel ebből a rémes álomból. Nem jött össze.
Úgy éreztem, épp elaludtam, mikor hajnali öt órakor felkeltett egy nővér… hogy menjünk, előkészítés, mosdó… Ó, édes Jézusom, ne mááár. Ó, de már. És ó, túléltem. Adna valaki egy nyugtatót? Engem ma alig műtenek meg ilyen idegállapotban, 200 lesz a vérnyomásom, úgy nem lehet… Légyszi, egy nyugtatót vagy üssetek le! Inkább előbb nyugtatót és aztán üssenek – talán nem fáj akkor. Előre is elnézést kéne kérnem a személyzettől a későbbi rinyáért, talán.
Előbb kisvizit, aztán nagyvizit, és utána kezdenek műteni. akkor sem engem, mert az én műtétem túl mocskos, az a végére marad. 11-12. Talán még később. Senki sem tudja. Addig meg csöpög az infúzió.
Kedélyes orvosok az ágyam végében: hogy van? Cseréljünk helyet, én hadd kérdezzem – meglátjuk, van-e értelme a kérdésnek.
Fehérköpenyes hadsereg el, dokim be. Civilben. Hát ez? A műtőben kéne lennie, talpig zöldben meg kékben…
Olyan furán köszön. MI VAN????
Nem műt meg.
Nem ma.
El kell mennie.
Pestre.
Most.
Újabb keserves nap, újabb hosszú órák… és csöpög az infi…
Vigyetek haza, kérlek, kérlek.
Közben persze a szobatársak vígan: az egyiknek az a legnagyobb baja, hogy sajtot kapott ebédre is, meg reggelire is… és ő azt utálja… én meg éhen döglök… csesszétek meg!!!
Délben megkönyörülnek: orvosi utasításra kapok egy pohár üres levest.
Megittam. A kórházszagú pohárból a nemtudommikorvoltezhúslevest.
Szép az élet. Leveszik az infúziót, még mászkálhatok kicsit. Kimegyek az udvarra, persze a büfé mellett visz az utam. Ne már. A szobatársam már vaníliás karikát nyakal. Állatkínzás!
Újabb telefonálások, és erős kényszer, hogy nekiálljak bőgni. Nemnemnem.
Ha ma nem műtenek meg, én hazamegyek – magamban mondom, nagy a pofám, de inkább csak mosolygok mindenkire. Mintha az segítene. Ha kedves vagyok, ugye nem bántatok? Ugye kevesebb lesz a fájdalom, ha kedves vagyok??? Beszélgessünk légyszi, valaki szóljon hozzám. Nem. Mindenhol hideg. Se a nővérek, se a betegtársak.
Aztán megtörik a jég: a társalgóban egy éjszakás nővér a betegségemről faggat, bátorít, bíztat. Hogy nem lesz semmi gond. Pedig ez elég nagy műtét. Nagy??? Erről nem tudtam. Azt hittem, olyan rutin, mint egy vakbél. Végülis majdnem az. Csak arrébb van. Shit. A szobatársam pláne bíztat: nem a műtéttől kell félni. Hanem, ami utána jön. Kösziiiiii.....
7 órakor megpróbálok elaludni. Sikerül. Öt órakor megint ébresztenek: előkészítés, csapó kettő. Hurrá! Később beszalad a dokim és közli, hogy ma megcsináljuk. Én nyugtatóért könyörgök. Elrendeli, megkapom. Szart sem ér. Mire leérek, el fogom használni. Főleg, ahogy beállítanak ketten, hogy kapok katétert. Szegény nővér, remélem nem törtem el a kezét. Csessze meg, ő mondta, hogy azt szoríthatom... Túléltem, ügyes voltam. Pihenjük ki az izgalmakat.
Újabb várakozás 11-ig, hogy végre elaltassanak és vége legyen. 10-kor megjelenik egy korombeli, fiatal srác… felém tart.
Visítok:
„-Értem?!
-Nem. Még nem. Csak borotválkozunk. ”
Áh, persze, a hasam. Vagy …? A hasam??? Vagy…? Mi mi mi??
Én még sortban és trikóban ülök a takaró alatt, ő kér, hogy vetkőzzek le. Csurikám, branüllel a kezemben hogyan? Segít. Jézusom. Nem vagyok szégyenlős. Csak a sortot. Nyugi.
„A bugyit is lejjebb kéne”
Neeemvaaagyoookszééégyeeenlőőőős… ég a fejem. Úristen.
Laza egyórának tűnő fél perc alatt végez és kimegy. Kimenne.
„Mikor megyünk??
Még később. Ketten már lentvannak, de még nem álltak nekik.”
Én nem vagyok vágóhídi malac. Nekem ne álljanak nekem.
Fokozódik az ideg. Újra felbukkan.
„Megyünk????? Már?? De még nincs annyi idő! Még nincs 11 óra! Telefonálhatok?
Persze.”
„Úristenmostműtenekkorábbanvégeznekgyertekhamarabbbemertelőbbfogokfelébrednisziaszeretlek.”
Telefon letesz.
Le kéne vetkőzni. Teljesen. Óóóó, én nem akarok. A srác megfogja a takarómat és egy laza mozdulattal a térdemig dobja… Na jó. És mi maradhat? Semmi. Agyvérzés. Egy szál semmiben egy kórházi ágyon. Pfff.
Mehetünk vagymi.
Megszáll valami szörnyű nyugalom. Betolnak abba a liftbe, amit mindig bámultam, mert soha nem engedték, hogy beletegyem a tappancsom. Rohadt kívánságok!!!
Kinyílik a másik ajtaja, mint amin bejöttünk és úristen… mindenhol minden fém, csillogó vasak, zöld felületek.
„Mindjárt jövök.” Elmegy, visszajön valami 2 méteres polifómszerű vékony izével. Olyannal, mint amivel a tévés doboz belsejét bélelik ki, csak zöldben. Hoz egy vékony zöldfelületű ágyat.
„Át kéne ide feküdni. Kapaszkodj erősen a nyakamba.”
A karjaimat a nyakába fonom, és közben egy pillanatra el is felejtem, hogy egy gramm textil sincs rajtam. Basszus. Átrak és letakar a polifómmal. Megfogja az ágyat és elkezd tolni, befelé. Újabb nagyon fémes hely, a műtő előtere… Megjelenik az aneszteziológusom és megkérdi:
"Hogy van?"
Anyátok.
Előkerül az asszisztense és azt mondja, semmit nem fog úgy csinálni, hogy ne mondaná el nekem. Nincs merszem megmondani neki, hogy jobban teszi, ha semmiről sem mesél, amit velem csinál, mert félő, hogy behányok.
Kussolok és bólogatok.
Elkezdi csesztetni a branült és jelzi, hogy közé akar valamit „applikálni”. Hajrá. mikor végez, odalesek:
Az eddig kétágú branülön lesz még három elágazás. Aha, elosztó!
Igyekszem nem elfordítani a fejem oldalra, ahol az előző műtét eszközeit mossák. SEMMIT SEM AKAROK LÁTNI!
Betolnak. Felbukkan az orvosom. Köszön. Köszönök. Leül. Ne már! Mikor álltok már neki??? A karomhoz és a lábamhoz tartókat szerelnek - mint egy kicseszett béka, ki fognak teríteni...
Egyre csak a lámpákat fixírozom. Tiszta vészhelyzet. Tuti fel fogok ébredni az altatás közben, miközben trancsíroznak. Fájni fog. Nemnem. Elég altatót adnak. Vagy túl sokat. Lehet, hogy meg kéne, mondanom most, hogy fogytam még három kilót ahhoz képest, ami a lázlapomon van??? Túl fognak adagolni. Nem fogok felébredni!!
„Most adom be, szédülni fog. Szóljon, ha elkezdődik” – hozzám beszélnek.
„Rendben.” – Nem szédülök! Nem fog hatni! Így fognak hozzáfogni! Nem szédülök!!!!
Az altatóorvos asszisztense folyamatosan néz.
„Azt hiszem, szédülök…” A lámpák rándulnak felettem kettőt…
(folyt köv.)
