Elég sok minden kiesett a műtétről :D Nem rémlik, hogy felébredtem volna közben, és az sem, hogy fájt volna. Lehet, hogy valamit jól csináltak.

Az első emlékképem az utána történtekről, hogy még világos van és fekszem egyedül egy szobában. Jézusom, hol vagyok? Ez valami diliszoba? Csaknem…

Kint matatás, élő ember lehet, mert elég gyorsan matat – de én inkább nem szólnék, mert nem is tudok nagyon. Bejön valaki , kék köpenye van… Hmm, próbálkozzunk meg…

„-Nővérke…

-Igen?

-Lerakhatom a lábam? Kinyújthatom?

-Igen.

Kimegy, visszajön, és ez idő alatt én valószínűleg elaludtam:

-Nővérke… kinyújthatom a lábam?

-Mindent lehet, mondtam már.”

Mondtam már?? Nekem? Meghülyültem? Nem az agyamat műtötték ki… vagy igen? Óvatosan felemelem a takarót, de előtte gondosan becsukom a szemem: mintha ott egy nyílt hasüreg várna, véresen, belekkel… Kinyitom a szemem: egy ragtapasz, igaz az elég hosszú, jó 13-15 centi lefelé, meg egy kisujjamnyi cső a végén tasakkal. Csesznétek meg.

Takaró le.

Nyavalyogjunk a nővérnek, rém kedvesen, hátha pátyolgatni kezdi megtépázott lelkemet:

-Hogy lehet az, hogy nem fáj a hasam?

-Mondjuk úgy, hogy a legerősebb fájdalomcsillapítónk folyik magába…?”

Kösz, azt se tudom, hol vagyok, de még basszál is le. Kimegy. Ez nem fog pátyolgatni. Maximum felpofoz.

Újabb sötétség borította el az agyam, arra ébredtem legközelebb, hogy bejön a dokim.

„-Doktor úúúr… sikerült?

-Igen, sikerült. Pihenjen csak.”

És asszem itt ki is ment, de lehet, hogy én aludtam be. Ki tudja. Elvégre a legerősebb fájdalomcsillapító folyik belém…

Legközelebbi kép az, hogy két zöldruhás jön be, egyik a papa, másik a drágám volt. Alig ismertem meg őket.

Gyorsan megkérdezték, hogy, hogy érzem magam (nem, nekik nem mondtam, hogy anyátok)… Mosolyogtak, én is próbáltam, de félek csak valami grimaszra futotta… Csak két percre engedték be őket, mert vége a látogatási időnek…

Persze papa direkte felhívta a dokit, hogy mondja meg, mikor jöhetnek be, mikor leszek észnél… Doki szerint öt után, mert addig k.o. Be is jöttek. Papa kikérdezte a dokit a műtétről, az meg szépen elmondta, hogy jóval nagyobb lett ez a műtét, mint amit ő várt. Ha ettől jobban érzi magát, lehet, meg kéne mondanom, hogy én is valami rutinmarhaságot vártam.

Mikor bejöttek volna hozzám, kedvesnővér közölte velük, hogy hát ugyan nem, mert vége 4kor a látogatásnak. Erre elkezdtek azon vitatkozni, hogy az, hogy a doki küldte őket most, ér-e vagy sem. Az álláspontok szerintem egyértelműek.

Bejöttek, másfél perc után pedig én küldtem őket haza, mert nem bírtam nyitva tartani a csipáimat. Isten áldja a fájdalomcsillapítót.

Aztán ismét arra ébredtem, hogy bejön valaki és felakaszt két zacskó vért a szemközti asztalon. Nana! Azt jó lenne, ha innét kivinnék. Eddig nem hánytam, de lehet, hogy eljött az ideje.

Odajön hozzám egy fickó, és közli, hogy ő doktor fene tudja ki, és hogy kapok vért, csak még nagyon hideg, így várnak vele.

Véééért? Nézzen már bele a számba, tudtommal nincs két hegyes metszőfogam, nem vagyok vámpír… Nem kérek vért, vacsorát kérek, szilárd husit. Nem véresen.

Kimegy, én meg újra elalszom, és újfent bejön valaki, leemeli a két zacskót és elindul felém. Kedves-nővér az.

Nem merek hadakozni, elvégre aláírtam a lemondó nyilatkozatot, hogy adhatnak, meg beleegyezek a kezelésekbe, de akkor is… Szépen a fejem fölé lógatta a két tasakot, a cső végét meg hozzáapplikálta a branülhöz. Szem becsuk, nem fog fájni, nem is érzem, jajj nem nyitom ki, míg ez itt van. Tartottam a szavam, szépen elaludtam és nem tudom hány órakor, de valamikor éjjel kinyitottam a szemem, remélve, hogy álmodtam, és felnéztem. Hát ez nem álom… az egyik zacskó még ott lóg… jajj anyám.

Kavarogni kezdett a gyomrom, gyorsan lehunytam a szemem, de hiába.

„Nővér, nővér… rosszul vagyok…”

Belibbent, hozott egy tálat és el is húzott. Hát kösssz.

Ekkor bevillant egy tanács: ha hánysz, egy csövet akarnak majd ledugni a torkodon… ne engedd. Én sem engedtem.

És bevillant egy para a műtét előttről: köhögni, tüsszenteni, röhögni és sírni, ezáltal hányni is fáj, ha felvágnak… Nyugalooom, nem kell. Fekszünk szépen, gondoljunk a… a… a… jajj, mire… pálmafák, tengerpart… ez kurvára nem érdekel, jójó valami másra…. kaja….hánynom kell! Na jó, ez nem jó ötlet…. inkább egy kiskutya? Bundy, Bundy kiskutyám… oké, alváááás… sikerült, elaludtam.

Egyszer még felébredtem, de eltűnt a tálam, eltűnt a vér, már csak én vagyok az ágyban. Juppié!

Aztán megint bejött valaki: megmérem a vérnyomását…

Hát, ez elég jó szó arra, hogy egy mandzsettával megpróbálják eltörni a felkarod. Vérnyomás oké, de még fel sem kelt a nap. Ezeknek elmentek otthonról? Minek éjjel vérnyomást mérni??? Ráadásul monitoron, mint valami tehetetlennek.

Pár óra csak, kisszívem, és kiderül már, hogy az vagy. Csak bírd ki!

Vissza sem alszom, erre megint matatnak a karomnál… Adok egy injekciót… Véralvadásgátló… Ó, baszki ez fáj… ide fentre beadom a savlekötőt. Semmi baj a savammal, hagyjatok már lógva…

De nem hagynak. Kicsit később megjelenik egy ismeretlen arc, hogy jó reggelt! Mosolyogva… Haladunk. Ő legalább mosolyog.

„-Fel kellene kelni, megmosakszunk!

-Hát nekem hasi műtétem volt, én nem tudok felkelni…

-Tudom. Semmi baj, segítek én.”

Nem, én nem tudok innen felkelni, én zombi vagyok, fáj a hátam, fáj mindenem, tuti hogy nem kelek fel. Aludni akarok.

Elkezdi magyarázni, hogy forduljak az oldalamra… nem megy. Elfordít, áttöröl vizes ruhával, amibe előzőleg a tusfürdőmből is rakott és elkezdi alattam húzkodni a lepedőt… forduljak ide, meg oda, és mos… jajjmár, percek után közli, hogy készen vagyunk… és mosolyogva kimegy…  Mosolyog, ebbe bele kell kapaszkodni, ő legalább kedves…

Később jönnek a doki bácsik, megint vizit és szépen latinul megkarattyolják a lábamnál, hogy mit csináltak velem… annyit értek belőle, hogy „csak erről a beutalójában egy kurva szót sem ejtettek”.

Ó, itt valaki mérges valakire, mert több lett a meló. Áhhá!

Elmennek én meg alszom nyugodtan tovább, mielőbb felhangosodnak a betegek és hallok valamit, amit nem akarok…

Délután lehet már, mikor bejönnek értem, hogy akkor elhagyjuk a szobát, és másikba költözöm… Izgatott lettem, majd csalódott. A szeptikusból kitoltak az intenzív őrzőbe… 4 ágy az enyémen kívül és jóval nagyobb hangzavar… egy bácsi beszél… őt már hallottam bent is… mindig magyaráz… ne már…

Hát, ez van… Itt nem lesz olyan könnyű szundizni, mint bent, az tuti.

Az egyetlen pozitívum, hogy itt az eget legalább látom az ablakból…mást semmit, de jobb, mint a pici szoba…

Ide már rendesen jönnek látogatók, és rájövök, hogy ez nekem nem tetszik: épp elszenderednék, erre betrappol valaki és hangosan nekiáll dumálni az egyik beteggel. Amíg el nem megy, én nem tudok elaludni, pedig isten bizony, próbálok. Az a leguncsibb az egészben, hogy ugyanahhoz a nénikéhez jön több látogató és ez pontosan azt jelenti, hogy nekem ugyanazt a sztorit kell naponta háromszor végighallgatni. Szép az élet.

Az ajtóban feltűnik néha egy elég fiatal srác, fehér köpenyben… hmm… ő vajon ki? Túl fiatalnak tűnik ide… Aztán szép lassan kiderül, hogy gyakorlaton van. Ahha. Világos.

Eltelik egy kis idő, és hozzám küldik, hogy vegyen vért. Vért már megint? Minek?? Hát, kontroll. Lenne egy javaslatom: én adom a vérem, ti adjatok kaját. És nem, nem az infúzióra gondolok, amiből reggelente 8 üvegnyit rendeznek el a szekrényem tetején. Az élet egyre szebb. Van benne antibiotikum, aminek amint elkezdik folyatni, jeges volta úgy lefagyassza a kézfejemet, hogy 3 napig állítom, hogy folyat a branül, mire kiderül, hogy azért érzem úgy, mert jéggé fagy tőle a vénám. Fél perc elteltével pedig a nyelvemen érzem a borzalmas fémes ízt… Szuper, de tényleg.

Ez a lötty naponta háromszor folyt végig rajtam, röpke tíz perc alatt, azonban az íze még pár órára elkísért. Hogy miért nem ittam? Mert nem engedték! Könyörögtem, hogy egy kis teát hadd kapjak… de neem, még neeem. Folyik az infúzió, az mindent megold. Persze. Nektek.

Papa akárhányszor jött be, mindig csalódott lett… mert miért nem hozhat ő még be nekem valamit… Aztán egyszer szólt a mosolygós nővérkének, hogy mondja már meg, mikor hozhat ő valami finomat be nekem…?

A nővér visszakérdezett: - milyen finomságra tetszik gondolni?

-Hát, mondjuk egy fagylaltra…

-Amint adhatunk szilárd ételt, szerintem akkor már egy fagyi bele fog férni…

Itt le is törtem, mint ama nevezetes bili füle, ugyanis még piáról sem folyt tárgyalás, nemhogy szilárd táplálékról. Sosem lesz ennek vége...?

Másnap reggel aztán megkaptam a magamét. Bejött a hajnali látogatások után, immár reggel a nővér, és jelentette, hogy mosakodunk. Én hülye, azt hittem megint megúszom fekve, hiszen a centiméterrel arrébb araszolás is komoly problémákat okozott, nemhogy a felkelés. Ez őt jéghidegen hagyta, és azt mondta, másszak ki ülve(!) az ágyam szélére. Hát ez megőrült. Segített ugyan, de nekem akkor is két perc múlva forgott a gyomrom. Konkrétan visszazuhantam az ágyba és reméltem, hogy egyszer meg bírok mozdulni majd egyedül is. Remény? Hazug kurva. Ezt már megbeszéltük…

És jól gondolom. Másnap megint ez a forgatókönyv, de a drága egyre meredekebb tippeket vesz elő… Lemosdat, majd azt mondja, maradjak ülve. És nézelődjek. Aha, persze. Akinek Hawaii-on hastáncosnő a jó édes anyukája,  maradjon még az ülve – én mindjárt lefordulok innen. Hát, de még csak két perce ülök, maradjak csak. Más időszámításunk van anyukám, nekem ez egy 72 órás küzdelemnek tűnik a háborgó gyomrommal. Utána szóltam, miután otthagyott:

-Szédülök. Vissza kell feküdnöm.

Maradjak csak, jön ő vissza… Ó, segít! Jah, segít, hogy álljak fel. MIVAN??? Én nem bírok felállni. Úgy érzem magam, mint egy 120 éves férfi testrész: könyöröghetnek, imádkozhatnak, de én akkor sem bírok állni.

Mikor ezt végre ő is belátja, megengedi, hogy visszafeküdjek. Istennek hála. Lehet, hogy érezte, hogy még 10 másodperc, és összeesek, miután kidobom a taccsot. Jó döntés volt – jobb nekem fekve.

Napról napra növeltem az ülve eltöltött idő számát, naponta kábé 3 másodperccel. Ezt még három napig játszottuk kábé, hajnali kelés, ötórai ébresztő, vérvétel, infik, vérvétel, infik, hányáscsillapító injekció… Igen, megneszeltem, hogy olyat adnak, ha kéred… Nosza! Kértem ám! Főleg mikor a mellettem fekvő súlyosan beteg néni kitépte a kezéből a branült, amin keresztül vért kapott… fizikai törvények szerint az meg szép kövér cseppekben a padlóra kezdett hullni. Na itt 2 szekundum alatt kértem a szúrást. Kezdtem besokallni. A vénáim agyba főbe szurkálva,  lyukas vagyok mindenhol, és tuti azért nem adnak innom, mert azokon át spriccelnék, mint valami giccses szökőkút. Napi 4-5 tűszúrás, no kaja, no pia, vérrel teli tasakok a szomszéd ágy felett, nyögések… készen voltam.

Második napon aztán megjött a mumusom. A kötözős nővér… zörgő kocsival közlekedett, teli kötszerrel és rémes löttyökkel mindenféle méretű üveggel, csipesz, olló, fűrész, miegymás. Na jó. Fűrész nem volt. De sosem tudhatom, hiszen aki sebeknek meg vágásoknak szenteli az életét, tuti nem virágos tapétát ragaszt a hálója falára.

Odajött hozzám is, de addigra nekem pánikrohamom lett. Fájni fog? Nem. Mindenre ezt mondják. Nem kell elhinni. Reflex. Tanítják az orvosin. Mi lenne, ha őszinték lennének?  Nekik fájna szerintem. Műtét előtt is, nem az nyugtatott meg, mikor azt mondták: ugyan, ne félj. Rutin nekik. (DE NEM NEKEM! SOSE MŰTÖTTEK? HÉÉÉ!!!!!) Nem kell félni. Miért nem lehetett azt mondani: ez tényleg para. Nagyon szar lehet. Biztos rémes. – Esküszöm, egy ilyen véleményt kaptam, és az higgasztott le!

Tehát elkezdtem sipítozni szép halkan: fájni fog? Nem drága, nem fog. (azt hittem hazudik). Oké. Elkezdte lehúzni a sebtapaszt, én pedig lehetetlen szögbe csavartam a nyakam, hogy véletlenül se lássak semmit. „Nagyon szép” – ezt mondta. Ha fotós lenne, odanéznék, de mivel kötözősnővér, félek, nem egyezik a szépről alkotott véleményünk.

Ezt három napig játszottam, majd rájöttem, hogy talán mégis meg kéne nézni…

Fél szemmel elsőre, aztán lassan odafordítottam a fejem… hát tényleg nem egyezett a szépérzékünk. A gyomorszámtól kb. három ujjnyira lefelé ment egy kis létra, megkerülte a köldökömet, és haladt le a bikinivonalig. Miért létra? Mert úgy nézett ki, mintha tűzőgéppel nekiestek volna: kis fém kapocskák fogták össze a vágást, körülötte jód…

Hát fiam, hogy ez mikor lesz szép, nem tudom. Tán, ha befagy a pokol.

Innentől kezdve minden kötözés alkalmával nézegettem, míg újfent le nem fedték – hátha megbarátkozunk. Van időnk.

Mikor már a kötés alatti fémerdőtől elalélt a nővér, és én is eléggé mocorogtam az ágyamban, illetve az ébren töltött óráim száma meghaladta a kettőt: úgy döntöttek, kiadnak osztályra.

Oké, át kéne mászni a másik ágyra… Hát, az poén lesz. Egy lépést sem tudok kábé egyedül menni, ágyról ágyra meg tuti úgy vetem magam, mint egy kőnek csapódott pisztráng.

Lévén őrzőben nem kapsz hálóinget, és egy szál anyaszülte meztelen valódban fekszel a takaró alatt – fokozódott asz ideg. Itt a fiatal srác és itt a nővér. Öööö, én fogom a takarómat, segítenek átmászni: ez volt a saját, fasza kis elképzelésem a dologról. Hát, ehhez képest, a nővér a műtősfiútól megismert mozdulattal az ágy végébe hajította a takarót, és bedobott mindent.

„-Hajrá!” - mosolygott.

A srác nyújtotta a kezét segítőleg, én meg égtem, mint a Reichstag.

Pucéran idegen pasi előtt, még akkor is, ha egészségügyis, ez sok(k). Másodszorra is lecsupaszodni fiatal, korombeli fickók előtt, ez már megtépázta a lelki békémet. Egyre még azt mondom, oké. A műtőt nem számítom, mert ott én nem tudtam, hogy néznek, de itt, ébren öntudatomnál voltam. Ez azért elég pocsék érzés. De ezt is túléltem, mint annyi mást, mint annyi rohadt tűszúrást, kínzást és egyéb kiszolgáltatottságot.

Mire áthemperegtem a másik ágyra, elegem lett és másik szoba helyett hazavágytam. Tudtam persze, hogy arra még jócskán várnom kell. Oroszlán, mint a türelem megtestesülése? A-aa.

És itt még messze volt a vége.

Miért volt olyan gyanúm, hogy a kisszoba utáni nagyszoba vircsaft-érzetem apokalipszissá fog fokozódni, ha átkerülök az osztályra???

Mindenesetre bejött. 5 ágyas szoba, idős nénikkel. Hárommal. Egyik a nagyszobából ismert állandóan látogatott nagyszájú, panaszkodós nénike, másik kettő ismeretlen.

Új szoba, új remények. Hátha itt beszélgetnek velem.

Bukta. Egymáshoz sem szóltak, nemhogy hozzám.

Az egyik néni, aki már hazafelé készülődött, időnként megkérdezte, segítsen-e, de a másik kettő, szintúgy tehetetlen, mint én, meg se nyikkant. Pedig a látogatóikkal minden elég szépen karattyoltak.

Jó, persze, én vagyok a kis fiatal, ők az idős nénik – régi nagy háború ez. Próbáltam bizonyítani, hogy én nem vagyok az a néni-gyűlölő liba, de ezek nem vették be.

Két-három kísérletet tettem rá, hogy szóba elegyedjünk, de miután én a sarokban fekvőnek „az a leány az ajtónál” voltam, és maximum hümmögtek, ha hozzájuk szóltam – feladtam. Csesszétek meg, ekkorra már nagyon dühítettek. Fel-felléptem facebookra, és telefonáltam. Akkor legalább úgy éreztem, én is ember vagyok, nem pedig egy ágyban fekvő csótány. Majd jönnek a barátaim, és nem lesz rátok szükségem. Büdös banyák! Ha nénigyűlölőnek néznek, az is leszek.

Egyik este például, jött be az éjszakás nővér – hogy akkor ő hozzon-e valakinek valami gyogyót. A nénikék altatóért rimánkodtak, én meg azért, hogy kísérjen ki a mosdóba. Ahogy mentünk kifelé, a nővér morogni kezdett: altatót, persze. Akárhányszor benézek, alszanak, mint a bunda.

„Ők igen, csak én nem – mert horkolnak!” – tettem hozzá, ő meg elmosolyodott.

Volt egy másik kedvencem is, egy idősebb nővér, olyan nagyobb hangú, mint akiről már beszéltem az elején. Ő volt a segítségem, mindig mindenért neki szóltam. Idősebb generáció tagja, mégis azt súgta a fülembe egyszer a mosdó felé vonszolódásom alatt: buta vénasszonyok, most mondjam azt? Hát, azok, nem lehet mit tenni. Ne foglalkozz velük, szívem.

Ő lobbizta ki a kaját végre, és ő intézte azt is, hogy ehessek fagyit. Ó, McFreeze, Te Isten áldása. 70 fok a szobában de „jajj nővérke, csukjuk be a bukóablakot, mert meg fogok fázni!” Jelzem,két perce se volt nyitva, hozzám még el sem értek az O2 részecskék, de persze, csukjuk be. Én az őrzőben, napokig feküdtem nyitott ablak mellett éjjel-nappal, még mikor alig 18 fok volt akkor is, és nem fáztam meg. De 70 fokban, bukónál, a nénike, hótziher, hogy megfázik. Nyakamat rá!

Kedd reggel, mikor már 10 napja koptattam a benti lepedőket (a nővérek mindig morogtak, hogy szétrúgom az ágyazást… könyörgöm, ha egy hernyő mozgásával tudok fel és le közlekedni az ágyon, nem törvényszerű, hogy a rohadt lepedő meg fog gyűrődni???)… Rájöttem, hogy én ezt már nagyon unom. Már kézenfogva, összegörnyedve ki tudok araszolni a folyosóra, lehet, hogy eljött a kunyerálás ideje…

Bejön reggel a kisvizit, a dokim már rég nyaral valamelyik tengerparton, és megjelenik a legunszimpibb doki bácsi. Pff, ez szól be mindig, hogy a mosolygós kishölgy… Na, akkor most mégjobban mosolygok.

- A kishölgy, hazameneteli ígérettel… - így mutat a másik dokinak. Hmm. Elmondanám, az nem ígéret. Az úgy lesz. Vagy addig ütlek, míg alá nem írod az elbocsájtó levelemet a zárójelentéssel egyetemben. Comprende? Persze inkább behúzom fülem és nem létező farkam, és mosolygok:

-Doktor úr… nem lehetne esetleg, hogy szerdán hazamenjek? Az orvosommal szerda, csütörtökben állapodtunk meg, ha minden oké lesz…

Ránéz a lázlapomra és azt mondja…

-Ide csütörtök van írva…

-Jó, de mondták, hogy szerda is lehet.

-Maradjunk abban, hogy csütörtök, jó?

-Jó. (AZ ……., AZ JÓ!!!! HÍVD FEL A DOKIMAT ÉS ERESSZ HAZA!).

Dokik el.

10 perc múlva, nagyvizit.

jön ez a nagyképű majom is a sor végén. Csak azt nem látom, aki nekem kell. a mindig kedves orvost, az idősebbiket, aki mindig jófej velem. Franc. Aztán látom ám, hogy áll az ajtóban. Bedugja a fejét:

-Zsuzsika, hogy van?

-Köszönöm. Próbáltam egyezkedni, hogy hadd menjek haza holnap… de azt mondták, csütörtök… - suttogom. Szájbiggyesztés, passogás, nagyon szomorú nézés.

Az orvos erre belép, odatoppan a főorvos mellé és suttog:

-A Zsuzsika szeretne hazamenni…

A doki rám néz, elmosolyodik, ránéz a kórlapra:

-Rendben.

Életemben először szívből örültem a Zsuzsikázásnak :D És bevallom, először, ki is használtam. Meg azt, hogy mindenki a törékeny, szőke kislányt látja bennem. Kivéve, akik olvassák ezt. Azok azért látják a rejtett tartalékaimat is.

Nem tudom, a tenyérbemászó manus hogy fogadta a felülírást, de nem is érdekel. Holnap szabad vagyok!

(folyt köv. - elvégre még van itt néhány vicces dolog, meg emlék...)