Könyvmoly és betűbuzi.

Azt hiszem ez a két szó,ami a legjobban jellemzi olvasási szokásaimat. Ebéd közben a tejfölös poharat szoktam olvasni, addig míg a kaja el nem fogy... Betűűk...

Egyszer már volt róla szó, egy korábbi bejegyzésben (http://suznvilaga.blog.hu/2011/12/04/kanegerek_es_fuldoklok), hogy mennyire imádok olvasni. Ez a tény azóta is tény. Mint ahogy az is, hogy ami Carrie Bradshaw-nak a cipellő, az nekem a könyv.

 Ahogy ő a topánkáit dédelgeti, ápolja és időnként megsiratja, én ugyanezt véghezviszem a kötetekkel.

Neki gardrób kellett, hogy az egyre terebélyesedő gyűjteményét egy helyiségben tudhassa, nekem más kell. Szekrény, polc, külön szoba netalántán. Igen. Nagy álmom, hogy egyszer lesz egy könyvtárszobám. Meg egy gardróbom. Mellesleg. Mert ruha, és cipőfüggő is vagyok - és nem, ez nem vicc. A táskamániáról azt hiszem jobb lenne, ha hallgatnék... Késő?

Tetszenek az efféle, kicsi, ám annál szemet gyönyörködtetőbb darabok.

De. Oroszlán vagyok... Ez dísznek gyönyörű, de talán kevés. És körülbelül a jelenlegi papírgyűjteményem 5%-ka férne rá. Nem ez az én igazi darabom. De, jöhet :)

"Általánosságban szólva: a legjobb az Oroszlán szemében: éppen elég jó. Mert a Napnak alkotó és életfenntartó, lényegi erői, amelynek az ő egész nagyszerű személyiségében szerteáradnak, arra késztetik, hogy ne fogadjon el sorsától, környezetétől és embertársaitól kevesebbet, mint ami vele egyenértékű. "

Szeretem azokat a dolgokat, amikre más már talán azt mondaná: nem túlzás ez egy kicsit? (akár Mr. Big az esküvőre...)

De ez semmi. A csúcsok csúcsa, az igazi vágyálom, az ez:

Egy rejtett zug, egy saját birodalom. Egy külön világ :) És a falra ez az elképzelésem:

De előbb megnyerem az ötöslottót... addig meg, álmodozom tovább.

És míg azon törtem a fejem, hogy mi alapján is csoportosítanám a kincseimet, arra is rájöttem, hogy túl színes ahhoz a repertoárom, hogy erről ne ejtsek szót. Bár az igazság az, hogy először nem ez fogalmazódott meg bennem, hanem az, hogy "mekkora hülye vagyok". Miért? Lassan kiderül.

Tavaly márciusban újra beiratkoztam a könyvtárba. Elhagytam az olvasójegyemet, vagy inkább ő engem, és így újraindult a kapcsolatunk. Vigyázni kell ezekkel a "tárgyakkal". Úgy néz ki, lelkük van, méghozzá elég összetett és nőies. Pár hete történt, hogy megfordult a fejemben, hogy esetleg, le kéne cserélni a postaládát, hogy kényelmesen elférjen benne a kedvenc magazinom, illetve, hogy ne kelljen felállni a kapura, áthajolni rajta és kerítésen belülről kihalászni a zsákmányt - elkerülvén azt a megoldást, hogy kinyissam a kaput és kimenjek érte. A francokat, az túl szokványos. Csak azért se. Azt hiszem, Jeanne D'Arcból pár morzsányi még mindig itt van bennem...

Tehát a postaláda a gondolatmenetem szerint megneszelte, hogy le akarom cserélni, és bumm: nesze neked, akkor tedd meg: elromlott a zárja. Letört a zár nyelve és ezáltal sürgős cserére szorul. Hát marhajó. Ennyit a gondolatok szabad áramlásáról. Mint valami féltékeny pasas...női aggyal.

Tehát ott tartottam, hogy könyvtár. Nagyjából azóta 100 darab könyvet hoztam ki és olvastam el. És nem, nem napi 12 órás időráfordítással. Volt, hogy úgy olvastam ki havi 3-4-et, hogy reggel 6-kor elmentem hazulról, fél hétre hazaestem és az ágyban rászántam másfél órákat esténként. Gyorsan olvasok. Nem. Rettentő gyorsan. Emlékszem a gimiben, mikor filozófiaórán hárman olvastunk az első padban egy tankönyvből. A tanárnő mindig engem fixírozott, mert azt látta csak, hogy míg a kettő másik bőszen bújja a lapokat, én bámészkodom. Igen, bámészkodtam. Mert vártam, hogy végezzenek az adott oldallal. Eleinte rám-rám szólt, hogy álljak már neki, mire kijelentettem, hogy megvagyok, csak nem lapozhatok, mert a csajok még nem végeztek. Csekkolni akart, belekérdezett, tudtam. Aztán lassan elhitte, hogy nem kamuzok, és akkor leszállt a témáról.

De nézzük végig a hülyeségemet alátámasztó bizonyítékokat (ennek a szónak a bejegyzés végére érve sajátságos értelme lesz).

Van először is egy női oldalam, egy olyan igazi hüppögős, meghatódós csajszis felem, aki imádja a százas zsepiért kiáltó regényeket. Tudom, hogy általában mese habbal és koktélcseresznyével az egész, és hogy nincs olyan szerelmi kapcsolat, ami így zajlana, mint ezekben a könyvekben, de néhanapján jólesik cukormázas baromságokat olvasni...

"Az ember, még a nagy formátumú Dean Robillard sem látott mindennap egy fej nélküli hódot flangálni az út szélén.

– A rohadt… – taposott bele a fékbe és állt meg vadonatúj Aston Martin Vanquishával. A hód elmasírozott mellette, hatalmas farka a kavicsokat verdeste, kicsi, hegyes orra égnek meredt. Piszokul dühösnek látszott. Határozottan nőstény volt, hódfeje helyén ugyanis izzadt, fekete haját hátrafogva, rövid, szálkás lófarok lobogott. (…)

– Ühm… asszonyom… segíthetek? A lány mancsai nem estek ki a ritmusból.

– Van fegyvere?

– Itt nincs.

– Akkor nem.

Azzal továbbmenetelt. Dean elmosolyodott, majd utána iramodott. Hosszú lépteivel pár méter múlva beérte a rövid szőrös lábút.

(…)

– Egy színész – mondta megvetően.

– Ilyen az én szerencsém.

– Miből gondolja, hogy színész vagyok?

– Szebb, mint a barátnőim.

– Átok.

– Még csak nem is jön zavarba?

– Fogadd el önmagad."

Így kezdődik a Született csábító. Megláttam a borítót, és megakadt a szemem, kézbe vettem a könyvet. Marketing, gratula. Az első oldalak után sírtam a röhögéstől. Adok-kapok, poénkodás, gyűlölködés, froclizás - hmm, imádom. Csinálni is... És így kerekedik ki belőle (jó nehezen) egy szerelmi történet. Egy amerikai futball játékos - magas, jóképű, és a többi, félisteneket idéző jelző - és egy nemtúlnagyszám-festőnő románca. Legyen elég annyi, hogy volt benne egy-két kiszámítható mozzanat, meg eltúlzott hollywood-i húzás, de visítva olvastam és két nap alatt kivégeztem a maga laza kis 436 oldalával.

Mondhatja akárki, hogy ezek rettentően szentimentálisak és annyi közük van a valósághoz, mint Paris Hiltonnak az atomfizikához, de nekem bejön. Limonádé, de élvezem. Egyik este a tévével is nekiálltam üvölteni emiatt. Az egyik napi sorozatban a pasi arról győzködte a kolléganőjét, hogy felejtse el végre a pasast, akibe bele van esve. Ne lásson minden apró gesztusba hatalmas vallomásokat és ne lovalja feleslegesen bele magát az álmodozásba, mert így sosem lesz túl az illetőn. Ekkor én odafordultam a képernyőhöz:

- B**** meg, jó? Te hülye, realista ****! - szó szerint ezt mondtam neki. Kirohanásomat persze maximálisan megértem én, illetve azon barátnőim, akik ezen magyarázattal már próbáltak összevakarni... Pasi miatt. Igen.

Elvégre minden csajnak alkotmányos joga az álmodozás és slussz passz.

Nemrég bukkantam Jodi Picoult-ra, akitől a Szívtől szívig c. könyvet véletlenszerűen emeltem le a polcról. Hazajöttem, elkezdtem és kész, teljesen megfogott. Nem lávsztoriról írt, hanem egy szívbeteg kislány történetét meséli el, akinek az apját meggyilkolták. Édesanyja mindent megtenne a lánya felépüléséért, de ehhez annak a férfinak a szívét kellene donorként elfogadnia, aki a férje lelövése miatt vár halálbüntetésre. Elgondolkodtató, megrendítő és el is hihető történet, amire ma már azt mondom, hogy megtörténhet. Olyan őrült világot élünk, hogy lassan a horror-írók lehúzhatják a rolót, mert a valóság szörnyűbb lesz bármiféle kitalálmánynál.

Szerettem az ÓCÉ-t (Narancsvidék, The O.C) és a Pletykafészket, mindkettő a belefulladunk a pénzünkbe, olyan gazdagok vagyunk, de a csilli-villi életünk mégis egy púpozott romhalmaz - elven működő amerikai sorozat. Csodás házak, még szebb emberek, románcok, válások, és pénz, pénz pénz.

Pontosan ilyesmi az alapfelállása is Tasmina Perry regényének, az Apuci lányai-ban.

Hol humoros, hol sírós, de alapjában véve könnyed olvasmány. Gucci-lányok és divatbemutatók, estélyek, és anyázás.

Tetszett. Elvégre barátosném nagymamája már 14 éves koromban azt mondta: "Te nem is a futballt szereted fiam, hanem a botrányt!" Akkor éltem-haltam a Beckham (és Owen és van Nistelrooy és Cé Ronaldo alias Kisgyerek, és Fradi with Lipcsei Peti) korszakomat és a másodperc századrésze alatt a tévé előtt termettem, ha róluk esett szó. Márpedig aznap pont verekedés volt az Üllői úton, és Rebecca Loose is épp arról fröcsögött, hogy ő ugyan mekkorákat hentergett Posh Spice hites urával itt meg ott.  Egy napon, 10 perc különbséggel két ilyen zavaros hír a tévében és én máris megkaptam a pecsétet, miszerint botrányéhes vagyok. Hmm. Lehet. De őket nem ezért szerettem. :P

Aztán ha kilépünk a fiktív hősök világából, és átlépünk a való életbe, hús-vér emberek sorsa is lehet érdekes, és nem csak, ha botrányszagú.

Tvrtko és azok a filmbe illő sztorik. Minden riportja és minden könyve telitalálat. Alig várom, hogy az új megjelenjen. Hihetetlen. Helyek és történetek, úgy megírva, hogy hol nevetsz, hol a könnyed folyik és egyre csak azt érzed, hogy nem akarod, hogy elérj az utolsóig. Felkarolja hőseit és nem csak kirobbant egy szenzációt, hanem velük marad azután is, és ahol tud, ott segít. És mindenekelőtt nekünk is segít, megismerni a világot és belátni, hogy vannak dolgok, amiket előtérbe kellene helyeznünk a pénzhez képest. Kár, hogy manapság erre kevesen vevők. Nincs kedvenc kötet és nincs kedvenc szereplő sem, mert mindegyik falhoz vág a maga nemében. Az egyik a heppienddel, másik pedig a tudjuk mivel.  Némelyre azt kívánjuk, bár mese lenne, kitaláció, valami őrült novella: de nem. Ezek mind igazak. Egyik sajnos, a másik hála Istennek.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy osztrák színésznő. Romy Schneidernek hívták és én úgy hatéves lehettem, mikor megismertem. Karácsony volt, Mamáékkal. Megvolt az ajándékozás, az ünnepi lakoma. A tévé évről évre ugyanazokat a filmeket játssza ilyenkor, de van pár, amit évről-évre újra megnézek. Szívesen. Nem azért, mert már megint csak ez van, meg mert már nem emlékszem rá, mert a végét nem láttam... Azért, mert imádom. Még mindig. Ebben a korban egy kislánynak egy hercegnős történet mindig lebilincselő. Hiába a sok új Barbie, a legújabb játékok, maximum azok is odaköltöznek addig a készülék elé. De Sissit, nézni kell.

Szájtátva bámultam a gyönyörű császárnét, a fantasztikus ruhákat és vehemensen utáltam (igen, ez már akkor is ment) Zsófiát, a gonosz anyóst. Ferenc József feltakart Tobias Moretti mellé, mint "első szerelem" és valószínű, hogy ebben vastagon benne volt az az imádat, amivel fiatal felesége felé fordult és talán az is, hogy a haja úgy volt fésülve, mint a papáé a mai napig. Na és a díszegyenruha. Már akkor is bejött...

Rémségesen fel voltam azonban háborodva, mikor megtudtam, hogy a valódi császárné köszönő viszonyban sincs Romyval külsejét tekintve. Micsoda átverés. Bizonygathatták nekem akárhogy 2-3 éve Schönnbrunnban, hogy korának legszebb asszonya volt... Rá se rántottam. Még hogy szép. Hát szerintem kifejezetten nem. De mindegy. Ettől függetlenül végigjártam a kastélyt, olvastam róla is jó pár könyvet, de Romy Schneider viharos élete, az akkor is jobban megfogott.

Valóság ide, valóság oda, ha én azt hallom, Erzsébet, hótziher, hogy az ő arca van előttem.

Botrányéhség. Hmm. Az ő életében is volt pár érdeklődésre számot adó kapcsolat és esemény. Mint ahogy szegény Albert Györgyiében is. Az ő könyveit is befaltam. Nem éppen rózsás tündérmese, de az élet inkább ilyen, mintsem olyan. Csalódások, depresszió, ital és pofonok. A mesék nem így kezdődnek és főleg nem így végződnek. De az ő meséje ilyen. És mégis megfogja az embert. Megfogja és felrázza. Elgondolkodik utána. Ez kell. Rájön talán, hogy mindennek van oka, és hogy nem szabad külső szemlélőként ítélkezni. Nem látsz bele, nem tudod mi zajlik az ajtók mögött és pláne nem, hogy mi zajlik az illető fejében, szívében. Fantasztikus tehetség, és még sincs happy end... Igazság, az pedig pláne nincs.

Albert Györgyi..., újságírás..., Havas Henrik.. A másik kedvenc. Lehet szeretni, lehet utálni, de olyan, hogy vállrángatás, vele kapcsolatban biztos nincs. Tipikus Chuck Bass karaktere az életemnek: "Mekkora szemét!!! De hogy imádom! Hatalmas!"

És ha már elhajóztunk a gonosz vizei felé, folytassuk a sötétebb oldalammal.  Itt jön a bizonyíték rá, hogy nem vagyok normális.

Aki ismer, tudja, aki nem , meg most megtudja, hogy utálom a horror filmeket. Egyszerűen nem bírják az idegeim a gyűrődést, és attól félek, hogy szétkarmolom magam a pánikolás közepette, amit egy "c-kategóriás tinihorror" is képes belőlem előhozni.

Megint egy kis nosztalgia.

Egy unalmas délutánon úgy 10 évvel ezelőtt, kapcsolgattam a tévét. Valamiért leragadtam a Viasaton, ahol épp Buffy rémisztgette a vámpírokat. Ott ragadtam. Ismét. Megszerettem a sorozatot, megszerettem a színészeket. Egyet különösen. A Boreanazt. Valahol olvastam a filmjeiről és a Véres Valentin c. horror később szembejött a videotékában  Könyörögtem a barátnőmnek, hogy vigyük és nézzük meg, és ő nagy fujjogva, de belement. Valószínűleg csak azért, mert mai napig vonzódik az ilyen rémfilmekhez.

Visítva kérleltem, hogy fényes nappal nézzük meg, felhúzott reluxákkal, de kérlelhetetlen volt. Sötétítés abszolúte, és én onnantól még pisilni is majdnem követtem, hiszen már a menü zenéjétől is meghaltam.

Végignéztük a filmet és ott jött az igazi döbbenet. Az én nagy kedvencem egy sorozatgyilkost játszott benne. Három nap kellett, hogy ezt a tényt megemésszem. Fájt. Ő nem. Ő aztán tuti nem. Nem, el sem játssza... Teljes k.o.

Az egészet végignyüszítettem, leginkább a kezem mögül néztem és rettentően boldog voltam, ha végre nappali jelenet következett, amikor mertem inni és nem attól rettegtem, hogy elharapom a nyelvem a pánikolás miatt. Ez azóta is így van. Vagyis nem. Azóta összesen még EGY DARAB horrort néztem meg, azt is a már említett Barátosné kényszerében és ugyanez volt a forgatókönyv. Hiába fenyegettem, hogy éjjel ordítva fogok álmodni, hajthatatlanul bizonygatta, hogy tökre kiszámítható a film és nem fogok megijedni. Persze. Körülbelül 2 agyvérzésem és 3 infarktusom volt a másfél óra alatt, de nem számít. Soha többet. Chris Hemsworthért sem!!!

Ilyen vagyok hát én. A gyáva, nagypofájú nyúl. A CSI-tól tudok majrézni.

De ez még nem elég. Ez nem bizonyítja azt, hogy teljességgel lökött vagyok. Ahhoz ez kell:

Egy valós sztorin alapuló regény, amelynek már a hátsó borítója is kész hidegrázás, legalábbis nekem.

Los Angelesben 1947. január 15-én megcsonkított holttestre bukkannak egy elhagyott telken. Fekete Dália neve azonnal fölkerül a lapok címlapjára, és sosem látott embervadászat indul Kalifornia-szerte. Két, bokszolóból lett rendőr is részt vesz a nyomozásban - két nehézfiú, egyikük sem az erkölcs bajnoka. Szükségmegoldásból álltak át a jó oldalra, s lettek társak, barátok, riválisok, akik egy nőt szeretnek, használnak. Még abban is egyek, hogy a kegyetlenül megkínzott Fekete Dália füléig felvágott szájának torz nevetésével halálában is vonzza, elbűvöli őket. Egyet akarnak: elkapni a gyilkost, és a múltját felkutatva betegesen birtokolni a halott nőt.

Film is készült belőle, Scarlett Johansson és Josh Hartnett főszereplésével. Kétszer néztem meg, egyszer sem értettem. Mondjuk a könyvet is nehéz volt felfognom, mert kegyetlenül szövevényes.

Miért olvas és néz egy majrés nőszemély ilyeneket? Mert dilis. Éjjel rosszat álmodik, nappal agyal a sztorin, mert teljesen lefoglalja még akkor is, ha a közelében sincs a könyv... És lesz még rosszabb. Mert ez részben fikció. Részben. De ami most jön. Az a kemény valóság.

"Dr. Kovács Lajos ezredes, a "döglött ügyek osztályának" vezetője, nyomozati anyagok alapján tárja fel az elmúlt évek jelentős bűnügyeinek - köztük a Pándy és a Nógrádi gyilkosság, valamint a móri bankrablás - hátterét." Miért érdekel ez engem? Nem tudom.

"Mór, postásgyilkosságok, Tánczos- és Nógrádi-ügy, zálogházi rablássorozat: megdöbbentő öldöklések, bűnesetek hazánkban. A híreket persze mindenki olvassa, hallja... Azt hihetnénk, hogy már mindent tudunk. Aki így gondolja, az nyugodtan tegye is le ezt a könyvet! De aki szeretné egy elkötelezett nyomozó szemével látni az eseményeket, gondolatban végigkísérni olyan nyomozásokat, melyek eredményét egy ország várta lélegzetvisszafojtva, az jól dönt, ha megveszi ezt a lebilincselően izgalmas olvasmányt. Kovács Lajos több mint három évtized tapasztalatait osztja meg velünk, melyeket az élet elleni bűncselekmények terén szerzett, feltárva a rendőri munka olyan területeit is, melyeket a nagyközönség nem ismerhet meg, csak ezek eredményét, legyen az siker vagy kudarc. Őszinte, kritikus és önkritikus látlelet ez a mű az utóbbi évek legmegrázóbb bűnügyeinek rendőri kezeléséről, az aprólékos, mindennapi erőfeszítésekről, a küzdelemről a gyakran hazug vallomások, a bizonytalan szemtanúk és a sehová nem illeszkedő nyomok tengerében, miközben az elöljárók, a politika és a média alakította közvélemény eredményeket akar - és persze minél súlyosabb egy bűnügy, annál hamarabb. Ilyen körülmények között állt és áll helyt a szerző és csapata, néha szembemenve az elvárásokkal, de mindig megszállottan kutatva az egyetlen fontosat: az igazságot."

És ehhez jön a Tánczos-dosszié, a körmendi gyermekgyilkosság krónikája,, amin dühöngök még mindig, hogy ilyen hogy történhet meg, mert nem bírom felfogni, hogy ennyit ér egy élet. Vagyis kettő. És ott van  Nothoff Ingrid:Én vagyok a móri mészáros? című kötete. Bármely horrornál rosszabb. És bújtam őket éjjel és nappal. Nem kérdés, hogy a könyvtáros nénik milyen fejet vágnak mikor egy kupacban látják a Sissy-sztorikat és az évszázad bűntényeinek leiratát. Nem hibáztatom őket.

Mikor én még csak polgárjogból vizsgázva válaszoltam a büntetőjogból vizsgázó osztálytársamnak feltett kérdésekre, a tanárom érdekesen nézett rám, az osztálytárs nemkülönben. Honnan a francból tudod, mikor nem is vettük még?

Vizsga végén aztán elárultam: valószínű, hogy a könyvek miatt van, amiket olvasok.

-Hát mit olvasol?

-Mór, Körmend, Kovács Lajos sztorik...

-Minek?

Vállrándítás.

-Nem tudom.

És tényleg nem. Egyszerűen nyuszi létemre vonzanak az ilyesmik. Nem a borzalmak, mert az egyértelmű, hogy kikészít. Inkább a rendőrségi ügyek, a nyomozások menete, és a zsaruk élete. És vonzanak a nyálas regények is. Ezerszer feltettem magamnak a kérdést, hogy hogy lehetek ilyen "kétszínű" de nem jövök rá.

És nem elég, hogy olvasom őket. Még szaglászok is. Mint egy rossz drogos. Kinyitom megszagolom, arrébb lapozok és újra szippantok. Kedvenceim a fizika-könyv szagúak. Nem tudom megmondani, az milyen, de tény, hogy az a kedvencem. Az, hogy időnként elaludtam rajta, biztosan azért volt, mert túlságosan elmerültem a nyomdai mámorban...

De kár lenne azt hinni, hogy csak a valós idejű, valós helyszínű témák kötnek le. Van nekem fantáziám is, hajjajj!

J.K Rowling: Harry Potter.

A teljes sztori 3700 oldal és az idei száz kölcsönzésben ez is benne van.

Másik favorit, egy másik J-betűstől: J.R.R. Tolkien: A gyűrűk ura. Filmen is, könyvben is, ezer ötszáz oldal, bár az újraolvasás idén z első kötet után megszakadt, mert kezembe akadtak a móri dolgok.

A legjobb pedig, a válasz egy kedves barátom kérdésére, miszerint:

MIÉRT OLVASOL ILYEN VÁMPÍROS BUZISÁGOKAT?

Kezdeném ott, hogy Anita Blake 18 kötete (kint már 21-nél járnak) nem csak egy vámpíros hablaty. A Twilight sem az nekem megjegyezném. Az is ott van a top10-emben. Laurell K. Hamilton olyan sztorikat írt egy vámpírokkal megosztott társadalomról, hogy az valami hihetetlen. Először is. Nem ilyen habos-babos, csillogós, románcos cucc. 18 pluszos. Nagyon véres gyilkosságok, nagyon durva szerelmi szálak még durvább szexjelenetekkel és halálos humorral:

"Azt hittem nincs veszélyesebb a világon mint Edward a pszihopata. Tévedtem. Edward, a családapa nagyságrendekkel ijesztőbb."

„Mit várjon az ember olyasvalakitől, akinek olyan tökéletesen megfelelő neve van, mint az Elisabeth, mégis jobb szereti, ha úgy hívják, mint egy tehenet.”

"Zerbrowski kuncogott.

– Blake, most már mindent láttam. A nagy vámpírvadász be van szerelmesedve!

Megcsóváltam a fejem.

– Gondolom, felesleges azt kérnem, hogy ne terjeszd a dolgot.

Elvigyorodott.

– Ettől csak még jobban esik a dolog.

– Rohadj meg, Zerbrowski."

"- Ha tudtam volna, hogy szereted a pasikat talpig pöcsben, csinálhattunk volna közösen valamit.

- Zerbrowsi – mondtam -, a te cuccodat nem akarom látni. "

Hát ezért szeretem ezt is. Igaz, hogy a 13. kötetnél belecsavarodtam a ki-kivel fekszik le és még ki vesz részt még a dolgokban és időt kértem, de ami késik, az nem múlik.