Huhh, eddig nem írtam, mert nem volt min, meg jött a jó, majd, jó, majd… Most meg lassan azt sem tudom, mi volt az aktualitásom. Gyönyörű, mi?
Amúgy tudom, legalábbis nagyon nagy körvonalakban legalábbis esetleg talán. A többi meg majd úgy eszembe jut menet közben. Remélhetőleg.
Idekuckóztam a kanapéra a kisgéppel és igyekszem felvenni valami olyan testhelyzetet, ami során nyugalomban érezném magam. Hát nem megy. Vagy ferdén ülök, vagy a hátamnak nem jó, vagy a gammasugárzást nem érzem megfelelőnek. Netem nincs, úgyhogy ezt a bejegyzést Wordben írom és majd a drágalátos okostelefonom segítségével fogom fellőni az éterbe. Értitek ugye? Kész kínszenvedés. Szóval, csak annyit, hogy légyszi értékeljétek erőfeszítéseimet, mert a körülményeket még szoknom kell.
Mondhatnám, hogy szegény Radnótinak százezerszer nehezebbek voltak a lehetőségei az írásra, és én még földhöz verhetném a hátsó felemet a boldogságtól: DE! Oroszlán vagyok. Muszáj mindennek tökéletesnek vagy legalábbis legalább 99,6%-osan annak lennie.
Ezennel hozom a tápkábelt, az egeret, beüzemelek két-három LeAnn Rimes albumot a frenetikus „rohadtulutállakmertsosemaztcsinálodamiténakarok” – Media Playerbe és nekifeszülök. Tudom, végre.
Azok az események, melyekről eredendően írni akartam, múlt hétvégén történtek. Megint tettem egy kísérletet arra, hogy megszeressem Pestet. Budapest, Budapest, te csodás…? Hmm, igen! Kicsit már kezdem megkedvelni. Na, üsse kavics. Egészen haverként tekintek már rá! Azok után, hogy eleinte a „na, én aztán oda tutti nem megyek”-hozzáállással kerülgettem, kifejezetten büszke vagyok a haladásra. Persze, ennek okai vannak.
Most például, nem metróztam! Ez már sokat dob az élményindexen… Persze nem én lennék, ha nem találtam volna itt is meg a hepaj-lehetőségét: most, életemben először vonattal jutottam fel. Jó, szörnyülködést kéretik abbahagyni, ez van. Hiába támaszkodhatnék a „kicsi és szőke – segítsünk neki” opcióra, én szeretem ilyen helyzetben a járt utat. Most mégsem ez nyert…
Régen, még 5-től 9 éves koromig, körülbelül havonta kétszer jártam meg a Csopak-Székesfehérvár útvonalat vonattal. Szép útvonal, koszos vonatok, tömeg, sok csomag és időnként hajnali kelés, ha hétfő reggel érkeztünk csak haza: akkor ugye suliba kellett menni… Péntek délután irány Csopacabana, vasárnap délután meg legtöbbször vissza. Imádtam.
Egyszer azonban történt egy kis malőr. Szakadó esőben, iszonyatos viharban vágtunk neki a hétvégi utunknak és hogy-hogy nem, rossz vonatra szálltunk. Nem én!!! Engem csak vittek magukkal. Nem én csesztem el a magam 6-7 évével. Felszálltunk, ember annyi, hogy kint volt csak állóhelyünk, hajamból csöpögött a víz, a kis fehér szandálomról nem beszélve. Majd megfagytam. Elindulunk, egyszer csak kérdezi valaki, hogymi hová utazunk.
- Csopakra.
- Ezzel? Ez nem oda megy.
- ???
- Ez Siófok felé megy.
- És most? Hol fog legközelebb megállni?
- Lepsénynél.
Sok ugrálási lehetőségünk nem akadt, Lepsénynél le, de hogy onnan hogy keveredtünk haza, az már a múlt titka. fogalmam nincs. Következő emlékképem, hogy a Mama frászt kapott és immár otthon hajszárítózza a fejemet…
Nagyon megmaradt az emlék, és talán ide vezethető vissza az eltévedési-mizériám. Uraim, nem kell a kontra, tudom, hogy ez evolúciós gyökérzetű, és mint nő, alap, hogy nem tudok navigálni. Na, bumm. Majd navigáltok Ti. Meg fogom köszönni.
Szóval feljutásom a fővárosba… Meg lettem győzve afelől, hogy sokkal szebb-jobb- élvezetesebb és minden egyéb lesz, ha ezúttal nem a Volánt választom. Oké, meggyőzhető vagyok, legyen.
Ehhez az kellett, hogy elkerülvén az átszállósdit (félek, akkor sosem értem volna célba), bennaludtam Veszprémben Papánál és onnan vágtam neki a vasúti kalandnak. Nevethettek, de én, aki 15 éve nem vonatozott, ez kaland.
Reggel úgy ébredtem, mint akit péklapáttal agyonvertek az éjjel, mert alig aludtam. Forgolódtam, képzelegtem, telefont babráltam… Még csak épp fel nem keltem enni, de hajnali 3-ig vekengtem a másnapon. Mint egy ovis, esküszöm. Mintha másnap jönne a Jézuska. Pfff.
Szépen összekészülődtem, és kivergődtem a vasútra, ami az egyszerűség kedvéért a városunknak pont a teljesen túlsó végében van. Megoldva. Jegyvásárlás, pipa. Várakozás, pipa. Felszállás? Na, az már ne menjen simán. A vonat késik. Nyáron késett félórákat a meleg miatt, most se eső, se hó, se háború, és mégis… Na, mindegy. Nehézkesen, de befutott, én meg kipécéztem magamnak egy elég jó helyet: menetiránynak megfelelően elhelyezkedtem, zene előkészítve, bevackoltam a sarokba és vártam az indulást… Fura érzésem volt, mintha nem jól ülnék. mikor elindultunk, rájöttem, az a bajom, hogy végig olyan volt, mintha buszon lennék, csak épp visszafelé haladnánk. Ez most tuttira nem érthető, de én elég rosszul viseltem. Kényelmetlen volt, hogy folyton azt hittem, hogy hazafelé jövök…
Bemondták még az állomáson, hogy Fehérvár, Kelenföld, és majd a Déli – megálló és semmi több. Nyeregben éreztem magam, mert Fehérvár nekem a második otthonom, azt még felismerem. Na, de honnan jöjjek rá, hogy mikor kell nekem Kelenföldön éreznem magam? A vonat ráadásul a megállapodást megszegve megállt korábban is Tárnokon meg még valahol és onnantól nekem nem volt nyugodalmam: közeledünk, de mikor lesz az a most?
Mint a kutyánk anno, akinek a fejét nem lehetett Almádinál már visszanyomni a műszerfal alá, mert vigyázban ült, míg Csopakra nem értünk… Érezte, hogy megvolt az x kilométer, vagy nem tudom, de ott mindig felkelt és őrületesen izgatott lett, hogy célállomás közeledik. Neki bezzeg beépített GPS-e volt. Ja, mert kan kutya volt: D
Ültem tehát én is rém feszülten, hogy akkor táblákat fogok lesni, mert nem kívánok túllőni a célon. Végül egy darabban, minimális kínlódás után lekászálódtam a szerelvényről, a megfelelő helyen és megkezdődött a kirándulásom kellemesebbik része.
Átjutottunk a városon autóval, és végre láttam is belőle valamit. Nem is csoda, ha gőzöm sincs a városról, mikor állandóan a föld alatt garázdálkodom… Metró innen, metró onnan: a mozgólépcsőn túl meg semmit sem látok. Népliget, buszok, és kifújt. Nem én vagyok béna, csak eddig nem volt alkalmam fent járni-kelni. Ennyi, megvan a tökéletes alibi.
[caption id="attachment_847" align="aligncenter" width="474"]
A blog történetében először - na jó, másodszor - én vagyok a képen valóban. Kár, hogy egy húszassal öregebbnek látom magam rajta...de ez van.[/caption]
Volt Citadella (innen végre láttam mindent, amit eddig kitakartak az életemből), kellemes séta kora őszi időben, ebéd melybe belepiszkált a fogyasztó védelmisekkel fenyegetőző ürge, aki hangosan reklamált, mert x összegért neki három szem rántott gombát raktak a tányérjára… Nagyon éhes lehetett, mert negyedóráig patáliázott a halkan kötözködő eladócsajjal, akinek annyi esze nem volt hogy gyorsan odadob még 3-at, csak hogy elcsituljon… Nem, ő vitatkozik. Üzleti érzék, anyukám…
Ezek után jött az, ami még nem volt. Mármint az én életemben nem: létezik a nagy internetes világban egy csoport, ahol a Crohn és Colitis betegséggel megáldottak megbeszélik örömüket, bánatukat, félelmüket, és még azt is, ha esett náluk az eső. Szándékosan nem havat írtam, mert azt mindig, mindenki megosztja Facebook-on. Van ugye ez a társaság és mindennap ott kommentezgetjük az épp aktuális helyzeteket, hogy kivel mi történik. Ez eddig olyan, mint bármelyik másik halandó tevékenysége ezeken az oldalakon, de van itt valami figyelemre méltó: összetartás. Ez a nyavalya, ami miatt szerintem mindennap valaki elpityeredik/falba bokszol/vagy éppen anyázik, úgy összehoz ismeretlen embereket, hogy erre én még példát, nem hogy nem tapasztaltam, de nem is hallottam.
Mikor bent nyűglődtem a kórházban, ők tartották bennem a lelket, drukkoltak, üzentek, felhívtak, tanácsoltak és velem sírtak, velem nevettek. És persze követelőztek, hogy diktafonnal feküdjek be, mert nekem aztán meg kell írnom, hogy mi volt, hogy volt. Akinek tehát túl hosszadalmasra sikerült a Pokolbéli kalandjaim négyrészes sztorija, az náluk lesz szíves reklamálni: ők kértek mindenre kiterjedő beszámolót; még ha nem is diktafonnal intéztem, hanem a telefonom jegyzet című epplikésőnjével.
Már akkor megtapasztaltam azt a hihetetlen összefogást, ami az ország különböző pontjain élő, ugyanazon betegségtől kínlódó embereket összehozza. Eszméletlen. Gyógyszerküldés, orvos ajánlás, támogatás, amit akarsz. Bedobsz egy kérdést, és kommenthadjárat indul, mindenki azzal segít, amivel tud. És mondom, én őket nem ismertem. Eddig!
Múlt szombatra kitaláltuk ugyanis, hogy jöjjünk össze valahol, foglaljunk le egy helyet és beszéljük ki immáron élő üzemmódban azt, amit eddig is tudtunk, csak épp írott formában.
Szuper volt! Odamentem, mint vadidegen és 5 perc múlva úgy éreztem, mintha mindig is ismertük volna egymást. Bemutatkoztunk, kétpercenként újra-meg, újra mert folyamatosak voltak az érkezések és azon nevettem, hogy engem szinte mindenki megismert… Jó lesz vigyáznom, mert ha egyszer elkövetek valamit, fantomképről szerintem simán elkapnak, ha ennyire be lehet azonosítani…
Eszegettünk, iszogattunk és valahogy nagyon nem úgy tűnt, hogy ez egy betegtalálkozó, inkább, mint valami generációs szakadékokat betemetendő buli. Mindenki mindenkivel úgy társalgott, mintha ezer éve ismernék egymást. Vannak persze, akiknél ez fennáll, a de jó páran az elsőkörös kategóriához tartoztunk, eddig. Legközelebb, ha lesz, megint megyek, mert minden félelmem elszállt azt illetően, hogy mit lehet ilyen bulin csinálni. Brutális kajákat enni, amitől elvileg az embernek a kórlapja szerint fel kéne, hogy dobja a bakancsát, inni és rengeteget nevetni…
Nevetni… ez az amihez hazafelé nem volt kedvem: kijutottam a Délibe, onnan a cél Fehérvár volt, fél 11kor, két csoporttársammal. Ők másik autóval szállítódtak a helyszínre, csak épp azt felejtettük el, hogy telefonszámot vagy valamit cserélni kellene előtte… rohanok, mint a félőrült, keresem a jegypénztárt, belerohanok egy hot dogot faló csövesbe, akire azt hittem jegyet váltó utas. Hátra arc, keressünk tovább: elég nagy, de elsőre csak elrohantam mellette, és nagy lihegve kikértem a jegyem és még volt pofám rákérdezni, hogy honnan indul a vonat.
A válasz? Nem tudom, ki van írva a táblán, nézze meg.
Hát azt a jó francos fenéket, persze, meg fogom nézni. Egy frászt, inkább kilőttem a sínek felé, ahol két vonat is bent állt: odaugrok a kalauznőhöz: ez megy Fehérvárra?
Igen. – marha flegmán. Ó, hát mi van itt?Elkezdek nézelődni, hol lehet a két hölgyemény, de csak nem látom őket. Nézek jobbra, nézek balra és közben igyekszem a tüdőmet a bordáim között megtartani. egyszer csak nagy integetés a hátsó részről: megvagytok. Szegénykéim már fészbukon próbálkoztak elérni, hogy hol vagyok, mert a telefonszámcsere az nekünk túl egyszerű lett volna
Egy-kettőre beértünk, onnan még egy gyors kocsikázás Barátosnémig, és végre, „otthon, édes otthon”. Kicsit tényleg olyan ott már nekem, mint ha hazamennék, de ez egy 20 éves barátságot tekintve nem olyan meglepő szerintem.
Azt hiszem, tudom is, mi lesz a következő témám
