Most, amit elmesélek, nem követendő példa. Intés inkább. De tanulságos, az biztos.
Júliusban volt az a bizonyos műtét, és a kezelőorvosom egy hónap múlvára hívott kontrollra. Hétfőn fogok menni. November vége van. Gratulálok magamnak, de tudom az indokot.
Féltem. Rettegtem. Nem mertem visszamenni arra a helyre, ahol megoperáltak, mert az volt a fixa ideám, hogy bemegyek, rám néznek, és azzal a lendülettel betuszkolnak a műtőbe. Ismét. Erre azt tekintve, hogy semmi bajom, vajmi kevés az esély, de a frász, az frász. Nuku realitás, csak a majré.
Jó az étvágyam, hajnali kettőkor még simán eszek carbonarát, vagy ami épp az utamba kerül. Semmi alapja hát a zagyva sötét gondolatoknak, de a világos hajszínem úgy látszik erre van kitalálva... Feszengtem, és kb naponta kerestem kifogást, hogy most miért nem telefonálok. Most a szél fúj, most más intézni valóm van, most a szudáni külpolitikai állás nem oké.... De! Van nekem egy Lelkiismeretem, egy betegtárs képében, aki sosem hagy békén, hála az égnek...
Műtét előtt felvilágosít, műtét után felhív, tájékoztatja a többieket a hogylétemről, és ha hülyén viselkedem, helyrerak :)
Mi lenne velem Nélküled???
Elrugdostak hát a telefonig, be is jelentkeztem. Csak ugye még a hétfői kontrollhoz nekem kell egy adag vér. Mármint vérkép, hogy legyen tájékozódási alapja a doktor bácsinknak.
Nagy nehezen bevonszoltam magam ma a kórházba, hogy ott elintézzük ezt az általam még mindig rettenetesen gyűlölt vizsgálati formát és bebizonyítsam magamnak, hogy még mindig hős vagyok.
Hős. Persze. Befelé menet a büfében megláttam az egyik sebészt. Jeanne D'Arc vérnyomása fel is ugrott rögvest. Levert a víz és erős késztetést éreztem arra, hogy sarkon forduljak és hazáig fussak.
Előre, te gyáva nyúl! Előre!
Átváltottam hősnő üzemmódba és csattogtam tovább a belgyógyászat felé.
Pont jön ki a Kedvenc Nővérem, és a rá váró bácsit félretaszítva, üdvözöl engem, fültől fülig mosollyal. Jelentem, hogy vérengzeni jöttem, és ő visszafordul a bácsihoz.
Itt kezdődött az imádkozós rész: légyszi, ő vegye le, légyszi ő vegye le...
Mázlim volt, Őt kaptam. Persze ettől én még felhatalmazva éreztem magam a rettegésre, és nyaktörő módszerrel elfordítottam a fejem a karomtól.
Mellettem egy eddig ismeretlen személy érdeklődött arról, hogy kezelésre érkeztem-e, mire Kedvenc Nővérem kihúzta magát és rávágta:
Nem! A Zsuzsát megműtötték és azóta jól van!
Mindezt olyan elánnal és büszkeséggel, mintha ő maga operált volna. Aranyos volt nagyon.
Aztán előkerült a Doktorom is, aki néha olyan morcos, hogy köszönni is alig merek neki, de ezúttal vidáman és soha nem látott kedvességgel fordult hozzám:
Látom, a bántást még mindig nem szereti. - intett a tű felé. - De jobban viseli, mint egy férfi. Azok itt nyávognának.
Nem akartam az ábrándjait összebarmolni, és kijelenteni, hogy most is tudnék vinnyogni, így bájosan közöltem vele, hogy ez van, eltűröm...
Hogy elterelje a gondolataimat, elkezdett dicsérni, hogy hogy kiszőkültem és milyen jól nézek ki illetve megjegyezte, hogy talán ezzel kellett volna kezdenie... Itt már nevetni is volt kedvem, persze csak óvatosan, nehogy elmozduljon a tű a célponttól.
Komolyan mondom, nekem így még nem örültek sehol. Úgy jöttek ki, mint aki szívott egy kis füvet, feldobva távoztam, magamon érezve a várakozók gyilkolászó pillantásait, hiszen nemrég jöttem, mikor ők itt várnak évezredek óta, én pedig már megyek is. De még mennyire!
Irány a könyvtár! Beszereztem 7 kötetet újfent, leginkább pszicho-, és érzelem-elemző irodalom témakörből és vígan vágtattam hazafelé.
Hétfőn várnak a valós vizsgálatra, remélem akkor is ilyen füves élményeim lesznek...
