Amit most közzéteszek, egyszeri dolog azt hiszem. Nem szoktam verseket írni, nem is fogok szerintem. Maradok a szövegfordításnál meg a vekengésnél.
Tehát van ez a valami, amihez nem is értek... Egyszerűen az az eset állt fent, hogy nem bírtam aludni. Mindenki húzta már a lóbőrt, én meg csak feküdtem, és merengtem.
Ez még úgy 15-16 éves koromban lehetett, télen valamikor. Hanyatt a párnán és agyaltam. Aztán felsóhajtottam. Mama megszólalt mellettem:
-Majd megjön a tied is.
-Hogy mi? - azt hittem rég alszik.
-A te fiúd. Majd az is betoppan, csak legyél türelmesebb.
-Honnan a ...?
-Ismerlek. Na, aludj!
SZENT ISTEN! Gondolatolvasó??? WTF! Hát honnan tudja, hogy pont ezen járt az eszem...
Félelmetes volt, az biztos. És aztán ő fordult egyet, és bevágta a szunyát. Én meg csak pislogtam a sötétben és jöttek-mentek a gondolatok. Aztán elkezdtek rímelni. Csak spontán. Másnap felkeltem, és lekörmöltem.
Íme:
A Hold és én
A vak előbb látja meg a zajtól riadt, cikkcakkban rohangáló egeret A sánta is előbb fog makkegészséges verebet Mint nekem sikerül elfelejtenem tégedet.
Ez az este is, mint mostanában bármely más Egymagam ülök a nyitott ablaknál Könnyfátylon át kémlelem az utcát, S olyan érzés, mintha valaki merőn nézne rám Üres a város, késő van már Odakint ilyenkor egy lélek sem jár. Bámul valaki… hát persze! Hisz ez minden vágyam! A sarokban türelmesen, némán ásítva vár vetetlen ágyam Várhat még, nem fekszem még le. De most megint! Mintha valaki fentről nézne… Égre emelem könnyes szemem S hitetlenkedve a Holdat kémlelem. Még hogy a Hold néz! Micsoda képtelenség! Kiskoromban megtanultam, hogy a Hold arca szemfényvesztés: Felszínén sok kráter, sötét mélyedés, Ezért aztán e bájos tévedés. Nem, nem. Ez most komoly, méghozzá halálosan, Kedves szempár, az néz türelmesen és oly barátságosan. Tekintete, mintha várna valamire… Vagy csak a magány fáj ennyire? Legközelebb a bokor szól hozzám? Esetleg száraz homok üzen majd a pusztán?! Lehunyom szemem, majd próbaként újra kinyitom, Friss kapcsolatunk múlhat e pillanaton. Felhúzza szemöldökét És olyan sértődötten néz: Áruld el, miért oly nehéz hinned bennem? – kérdi komoran tőlem S durcásan fordítja tekintetét a nagy, sötét semmibe. Szuper! Sikerült magamra haragítanom Bosszúból majd bevilágít az ablakon és nem hagy aludnom. Tévedsz! Méghozzá elég nagyot! Nem vagyok az a bosszúálló fajta… Micsoda szerencsém van, gyorsan múlik a haragja. Nem tehetek róla...
De olyan hihetetlen ez a mai éjszaka.
Jól van, jól van, ne magyarázkodj! Nem adhatok még én is okot rá, hogy bánkódj. De, ha kinyitnád a szemed, láthatnál valakit… Nyitva van, kit lássak? Mondd, kit? Na, látod! Mindig csak a saját bajodra van gondod… Holott ott az ajtó, less csak ki a lyukon…! Kulcslyuk? Mi vagyok én, kém? És nincs is ott semmi, csak korom sötét. Tárd ki az ajtót, de ne ijedj meg, áll ott valaki, tán tapsra várva… Hozzád jött, az már igaz, de becsengetni gyáva. Megteszem, amit kér, kattan a kulcs a zárban: Egy srác áll a küszöbön, mint ki vár sorára. Kérdezd meg, mit akar! Ott téblábol vagy egy félórája. Döbbenten néz, melege lehet, ki van gombolva könnyű kabátja...
Szemérmetlen fürkészem arcát, olyan ismerős, s itt a dolog megoldása! Hiszen, hiszen ez a fiú a legjobb barátnőm bátyja! Én csak… szóval izé, bocs a késői… - habogja zavarában - Jó éjt – suttogja, majd eltűnik a lépcsőházban Várj már! – kiáltom s mennék utána De hangom elvész a késő éjszakában. Csalódottan lépek az ablakhoz S kérdést intézek égi barátomhoz: Honnan tudtad, hogy ő itt van az ajtóm előtt? S ha tudtad, miért nem szóltál előbb? Sejtelmes mosolyt kapok válaszként, S egy felhő kúszik szeme elé álarcként. Hová mész? Ne hagyj itt! Kétségek gyötörnek! Lent az utcán részegek röhögnek: Tán rajtam mulatnak? Bolondnak néznek? Gyere vissza! Volna pár kérdésem! Holnap éjjel, ugyanitt, ugyanekkor Ha türelmes vagy, megtudsz mindent, de csakis akkor. DE ÉN HÍJJÁN VAGYOK A TÜRELEMNEK! – üvöltöm az éjbe Csak a szomszéd felel: aludnék, hülye némber! Jajszó hagyja el a szám… Egy szúnyog csíp talán? Nem. Élősködő nincs a szobában, De eledel sem a kutyatálban. Ebem dühösen böködi orrával a térdem: Halk vonyítás, na, végre, mennyi idő kell e nőnek, míg felébred? Reggel van, nyolc is rég elmúlt már A kutya türelmetlen, kajára vár. Egyre csak a szemem dörzsölöm, felállok a fotelból. Lassan térek magamhoz a hosszú álomból. Álom lett volna az egész? Vagy a fantáziám ilyen merész? - nevetni kezdek. Egész belefeledkezem, nincs tudomásom a világról. Na, mi van, kiscsaj? Min kacarászol? Félórája rád várunk. Hiába hívunk telefonon. Ezt hogy magyarázod? A kapuból a barátnőm bátyja kiált rám, A kocsinál négy vigyorgó személy vár. 10 percet kérek és kész vagyok! Biztos az? Nem vagyunk ám vakok! Ruhástul aludtál, ébredéskor nevettél? Mi az, tán valakibe beleszerettél? Bolondok, mindjárt gonoszkodtok! Dehogy, csak épp gondolkodtunk! Ó, szóval olyat is tudtok, ez miért volt eddig titok?
Később, az autóban Aliga felé menet A vidámságba a táj is beleremeg, S velünk együtt az egész világ nevet.
Útközben magamban töprengek a tegnapin: Lehet, hogy álom volt a Holdas dolog, az előző éjjeli De mi van akkor, ha ez egy jel, hogy Tamás az Igazi?!
