Rájöttem valamire. Aztán rájöttem, hogy erre már előbb is rájöhettem volna. De mindegy. Jobb későn, mint soha.
Hogy én mennyire utálom az ilyen üres frázisokat! Nem is frázis, inkább egy másik f-betűs szó jut róla eszembe. The Little Blonde With F...
Este, mit este, éjjel, hajnalok hajnalán már megint nem tudtam aludni és ennek eredményeképpen világmegváltó, de minimum versenynyerő ötleteim támadtak.
Kattogtam hát a 4 darab párnámon, és odáig jutottam, hogy nem jó az az ügymenet, hogy nekem az utolsó x darab posztom már a versenyről szól, mert:
Betéved ide az ember lánya, esetenként a fia és megnézi az első bejegyzést. A versenyről szól, hogy lehet szavazni. Lejjebb teker és látja, hogy majd lesz a verseny, és a valós dolgokból vajmi keveset kap, ami jóval hátrébb várná a sorban, ha lenne türelme és ideje kerge világunkban, hogy kivárja, míg odaér... Megfogalmazódott bennem, hogy idecsődítek pár nagy sikert aratott és személyes kedvenc irományrészletet is, így az is képet kap, aki nem tud/nem akar/nem bír hátrébb görgetni az olvasáshoz :) Nézzük csak, nevessünk, sírjunk és ami belefér!
Biorépa és napszemüveg - brokkolihiszti pult mögülről nézve
A hétvégét egy szupermarketben töltöttem. Hostessként…
Az efféle munka nem csak arra jó, hogy megtanuld a kapcsolatteremtést; de arra is, hogy elemezd az embereket.
Van, aki úgy jön be az ajtón, hogy rajta van a napszemüveg és az üzletben sem tolja fel a fejére. Nem, nem Tom Cruise jött vásárolni. Szimpla hétköznapi figura, aki azt hiszi, hogy mindenki őt bámulja és inkognitóban akar maradni. És nem volt olyan erős a neonvilágítás, hogy azt ne bírja ki. Más persze az eset, mikor az ember szeme frissen van műtve és az első két hétben még a szobában is napszemüvegben van. Más és azt elismerem, mert én is voltam ilyen szituban. De nem hiszem el, hogy aki szombat délután jön vásárolni február végén, azt egyrészt totál elvakítja a nap, másrészt pedig műtve van a szeme. Egy frászt. Csak nagyzol. Mert ő más. Más ám! Más az én szememben is: kissé hibbant.
Aztán ott van a szőrös pofájú, csapzott hajú huszonéves, akinek a gatya lassan a combján lóg, és az is melegítő. A borosta és a kócos haj egy embernek áll jól, de az nem 110 kiló (nem izomra gondolok) és nem apuval vásárolgat…
Aztán ottvan még a biob***… Semmi bajom az egészséges életmóddal, komolyan. De hogy valaki négyszeres pénzeket perkáljon ki egy hülye répára,
mert az bio… És az a nyüves répa ugyanolyan rossz lesz, ha nem tud az illető főzni, mint a mezei…aztán mitől biztos, hogy akkor 100 évig fog élni? Semmitől. Elcsapja az autó vagy esetleg az egyik eladó leüti miközben hisztizik a paradicsomok közt. Megmosod és máris nem öl meg… Ennyi a titok. De öreganyáink is földestől ették a barackot és lám, itt vannak…sőt egészségesebbek mint mi…
A brokkolis csaj volt a kedvencem. Jön anyuékkal vásárolni. elmegy, hogy van-e brokkoli. Február közepén…és csodálkozik sőt majrézik, mert nincs. Mirelitpultban? - kérdi anyu. A válasz: az nem jó!! Az nem kell….
Hát akkor nem eszel… Én meg állok ott és próbálok nem röhögni, mert az nincs benne a munkaköri leírásomban. Arról meg nem is kezdek írni, hogy a kóstoltatás közben a páciensek közt miféle szerzetek akadnak. hobbit nem volt, de minden más igen…A nassmániás gyerekek például nem kérnek nápolyit… uhh. Ha a pár pasi tagja odajön kóstolni, a csaj tüntetőleg távol marad, de onnan öklel fel a szemével… Hát kérem, ilyenek. Én meg nézek és tanulok. Hogy milyen ne legyek. Hogy hogy ne viselkedjek… De közben jókat derülök is a népeken, mert ez kész kabaré.
Magyar örökség vs. magyar ökörség
Minél többet él az ember lánya, annál inkább rájön, hogy anyunak – még mndig – igaza van…
Pályafutásunk evilágon, nem habostorta. De mégcsak nem is piskóta. Gyors, egyszerű keksznek sem lehet nevezni. Pedig ezekhez, millió meg egytucat recept kering az éterben. Mi meg azon morfondírozunk, hogyan valósítsuk meg mindazt, amit elvárnak tőlünk:
okos és szép (állítólag nem is létező kombináció), megfelel a főnöknek, anyuéknak, az anyós(ok)nak, a barátoknak, na és persze a pasiknak. Meg A pasinak. Mert ennél nehezebb, hát, szóljatok, ha tévedek…
Tudjál főzni. Legyen agyad. Vezesd a háztartást (főzz, minimum, mint anyu. Jobban lehet, hogy tudsz, de erről sosem fogsz tudomást szerezni – a srác szájából tuti elfelejtheted). Nézz ki úgy, mint egy szupermodell (nem, nem 35 kilóra kell lefogyni, de a pasid álomnő-elképzeléseit nem csak teljesítened kell, hanem háromszorosan túlszárnyalnod!). Jah, és akármilyen a főnököd, neked kell lenni a hét/hónap/év dolgozójának. Tökéletes munkabírás, tökéletes smink, ami nem adja meg magát az első verejtékcseppnél és kussbanmaradokméghaazanyámatszidjaakkoris-hozzáállás – ennyi kell és sikerülni fog.
Változás, mint állandó. Ez már a fizikában sem állná meg a helyét…
A divatunk kábé ilyen változatos:
Illetve a srácok… pedig tényleg guy-t írtam be a keresőbe!
De ha manapság ez valakinek ez nem tetszik, számíthat a “divatdiktátorok” megvetésére. Hiszen, ez olyan menő. Remélem ha megöregszel, a füled is megnyúlik… és akkor majd beadod az unokádnak, hogy az háborús sérülés. Nagyapád egy hős volt. Nem hülye. Dehogy. Hős!
Nem értik, hogy miért mondják, hogy ráérnek még. A felnőttség előnyei kelendőek, de a kötelezettségek elől menekülnek. Ők inkább dolgoznának, mintsem tanuljanak; csak az nem jut el a pontagyukig, hogy ha dolgoznak, anyu már nem fogja a zsebpénzt pluszban tolni. (Mééééé???)
Kell nekik pasi meg csaj, mert muszáj már kipróbálni azt, amit az a főmorálgörbítő citerázó kanegér a tévében hangoztat – és nehogy már bárki is megmondja, hogy mikor mit kellene tenniük… Jajj, ez rohadtul fáj. :/
Pitizés és csapkodás – álláskeresés magyar berkekben
Nocsak!
NC-CNC rendszer… Script nyelvek alapvető ismerete (BASH, PERL, PHP)… kommunikációs protokollok (Profinet, CAN, TCP/IP, stb.,… Oracle RAC, illetve Data Guard rendszerek…
MIII VAAAAN???? Én ilyenkor konkrétan az indiai ökörbékák IQ-szintjén érzem magam. Windows rendszer oké…Linux oké… De ez a sok hárombetűs perjeles izé?
- És még valami! Beírod, hogy kínál és bejön 60%-nyi ”Megbizható szép lány aszisztensi álást keres” elérhetőség nélkül tetejébe!
Én az ilyenekhez küldenék válaszlevelet:
Jelentkezését köszönjük, sajnos a meghirdetett pozícióra nem Önt választottuk.
További kellemes szoláriumozást kívánva:
XY
Bár ez sem lenne fair, mert én nem kapok visszajelzést, az ilyenek meg brahiból tán mégis? :O
Odáig nem gondol a kedves munkaadó, hogy magát minősíti, ha vissza se böfög, hogy nem???
Kor: 23 év. Hobbi: férjhezmenés
Én már voltam férjnél, mindjárt 24 éves lévén. Azóta azt hallgatom: miért? Baj volt otthon? Mit szóltak hozzá? Terhes voltál? Még hányszor mész férjhez?
Tapírkáim! Ahányszor akarok! Amúgy nem, elvégre vannak erre előírások, de miért olyan nagy téma ez? Én szerelmes voltam, ő szerelmes volt. Együtt akartunk élni. Ez nem az igeragozási példagyakorlat másodikból, hanem igazság! Ennyi. Nem több. Nem működött, elváltunk. És ha már egyszer olyan fene nagy mázlista vagyok, hogy újra rám talált a szerelem, igen, újra eljön majd a Nap. És néhány családtagom, barátom, akiről tudom, hogy szeret azt mondta: miért ne mehetnél fehérben? Az a TI NAPOTOK! Ha akarod mackóalsó, ha akarod, hófehér uszályos, lovashintós, fúvószenekaros majd pedig mauritiusi, homokbanmezítlábas, édeskettesben lezavart esküvőtök is lesz! És hozzámegyek ahhoz, aki megbecsül, aki szeret, aki elfogad akkor is, ha néha sírógörcsöt kapok a félelemtől, mert meg fognak műteni… És ott fog ülni az ágyam mellett, ha felébredek az altatásból és akkor sem fog elhagyni, ha utána neki kell segítenie felülni és megfőzni a kajámat. Mert SZERET. És nem csak le akart dönteni, mert jól kipakoltam a kirakatba, amim van.
És akkor, aki annyit pattogott a témán, befoghatja a száját, mert befoghatja. Leülhet otthon a macskája mellé, aki támogatja a fene nagy karrierben és megbeszélheti vele a témát. Hogy egyesek hobbija a férjhezmenés. Hogy valaki megint nem fér a bőrébe. Na, csak nyugodtan. A szabad gondolkodás mindenkinek szíve joga, már ha van szíve és érez vele… A jog, meg ugye jog. Azzal nincs vita.
(...)
Fáj a hasad? Nekem is szokott. Tényleg?? Ahha. Tudod mi az a krónikus bélgyulladás? Lövésed sincs. Akkor az nem az a hasfájás. Ha nekem lett volna bélgyulladásom valaha, nem mászkálnék itt így – mondják. Aha, tehát neked volt. Egyszer? Egyszer. Akkor most képzeld el, hogy az összes tünet szerepel, de nem egyszer mondjuk két-három hétig, hanem örökké, és úgy, hogy nem tudod, mikor jön elő újra! Előjön és ledönt. Nem látsz itt mászkálni, mert fel sem bírok kelni. Lemondok mindent, mert faltól falig közlekedem… És a kutya se tudja mikor jön újra és miért… Csak gondol egyet és hopp, összedönti az életed. amikor épp kedve tartja. Naa? “Lógok” mondják, közben otthon nézem a plafont és azt kérdem, miééért? Miért és honnan jött ez? Ennyi erővel a lottó ötöst elvihetném… Ahhoz se kell sokkal nagyobb esély… ennyi idősen, kinéznek a belgyógyászatról, mert kísérő vagyok, ugye? Nem. De csak vmi enyhe ugye? Nem. De nem tükrözés? De. De először? Nem. Tükrözés, CT, MR, vérvételek milliószor, kétezer lelet és beutaló… és nevemen szólít az összes nővér, az sztk-ban sokszor felnéznek a beutalóból: maga mit keres megint itt?
Na de! A Sorsnéni, bal lábbal kelt fel aznap és döntött, beleköp egy jó nagyot a levesembe, ez esetben az infúziómba. A doktor fejcsóválva fogadott és még le se ültem, azt mondta: baj van. Meg kell műteni.
Nem elég a köpködés, még pofán is vágnak????
Mi? Engem? Műtét? Nemnemnem ez valami kurva nagy tévedés biztos. “Nem ússza meg, Zsuzsa, muszáj. Nem húzhatjuk tovább.” Nem is megúszni akarom, hanem elvetni még az elgondolást is! Engem egyszer műtöttek, 6 évesen, orrmandulával és elég is volt. Szeretem a dokikat, tévében, stramm harmincas-negyvenesként,George Clooney képében, de rohadtul nem vágyom annál közelebbi kapcsolatba velük, mint, ahogy eddig odatuszkoltak a körülményeim. Ez voltam én, a dac! Na, persze. Meg Jeanne D’arc egy személyben. Naná.
Pokolbéli kalandjaim III. rész – “Addig használd ki szőkeséged, míg fiatal vagy!”
Odajön hozzám egy fickó, és közli, hogy ő doktor fene tudja ki, és hogy kapok vért, csak még nagyon hideg, így várnak vele.
Véééért? Nézzen már bele a számba, tudtommal nincs két hegyes metszőfogam, nem vagyok vámpír… Nem kérek vért, vacsorát kérek, szilárd husit. Nem véresen.
Kimegy, én meg újra elalszom, és újfent bejön valaki, leemeli a két zacskót és elindul felém. Kedves-nővér az.
Nem merek hadakozni, elvégre aláírtam a lemondó nyilatkozatot, hogy adhatnak, meg beleegyezek a kezelésekbe, de akkor is… Szépen a fejem fölé lógatta a két tasakot, a cső végét meg hozzáapplikálta a branülhöz. Szem becsuk, nem fog fájni, nem is érzem, jajj nem nyitom ki, míg ez itt van. Tartottam a szavam, szépen elaludtam és nem tudom hány órakor, de valamikor éjjel kinyitottam a szemem, remélve, hogy álmodtam, és felnéztem. Hát ez nem álom… az egyik zacskó még ott lóg… jajj anyám.
Pokolbéli kalandjaim IV. – Jeanne D’arc eltaposása
Rettentő lassúsággal eltelt a nap, vagy még annál is rosszabb tempóban. De eltelt. Másnap reggel öt órakor, mikor hozzák ugye azt a kicseszett lázmérőt, már én vártam, hogy jöjjenek. Aztán megjöttek, de kémcsövekkel is felszerelkezve. „Veszek vért.” Hány ezerszer hallottam én ezt az elmúlt napokban??? Mi lenne, ha azt mondanám: nem, nem veszel. Papa mindig mondta, mielőtt elköszönt, hogy legyek jó. Mindig visszakérdeztem, hogy hogy a francba lehet ott rossznak lenni? Utolsó este elmondta, hogy nem akar tippeket adni, mert hátha. Tuti erre gondolt. Hogy elküldöm Kenyába a nővért a tűjeivel együtt. Utolsó reggel meg is kérdezte tőlem a kedvenc nővérem, hogy adhat-e még egy szurit. Háát, a számon volt, hogy nem. De kussoltam.
Tehát vettek volna vért. Félóráig tapizta, ütlegelte a vénámat, én meg fejemet elfordítva tudtam, hogy ez nem tud megszúrni. Ha félóráig paskolgat, szart sem lát a vénából, csak húzza az időt, hogy nehogy megkérdezd, mit tököl már. Tapasztalat. Eltelt pár perc, ez meg még tapogat. „Jó, most szúrok.” Miért kell ezt bejelenteni? Utálom, mikor közvetítik. Ez nem Real Madrid meccs. Csináld aztán kész. „Hát ez nem igaz.”
Nem kérdeztem, mi a baj, mondta magától.
„Eltűnt a vége…” Te tűnjél már el a bal fenéken, de rohadt gyorsan. Varázsold vissza és huss innen. Kezd kavarogni a gyomrom.
„Nem folyik” – befejezted????
„Pedig nekem sok kell” – kuss!!!!!!!
„Ez nem jó.” Ez nem kívánságműsor. A többi se jó! Szétbarmoltátok az összes vénámat, nincs másik. A legjobbat adtam! Így nem leszünk jóban.
„Meg kell nézni a kézfejen. Aha, itt talán. De ez fájni fog.”
„Nekem nem.” – imádom a képükbe vágni, hogy nekem ott nem fáj.
„De, itt sokkal jobban fáj.”
„Tudom, de nekem nem.”
Ezen rohadtul elgondolkodhatott… Csendben megoldotta a feladatot én meg, mikor leragasztotta a második lyukat is, közöltem vele:
„Nem fájt. A karom, az fájt. A kézbe nem.”
Csak nézett hülyén. Élveztem.
Hogy esel teherbe a rántott csirkeszárnytól?
Egyik este papánál aludtam, és mikor megágyaztunk, rám tört egy fura érzés. Először nem tudtam, mi a bajom. Aztán leesett: a műtét utáni döglött teknősbékaként (Csak háton bírtam feküdni, és onnan is akkor mozdultam, ha arrébb raktak.) majd félholt cserebogárként (A háton fekvés még mindig adott, de némi -értsd eszeveszett, kétségbeesett- rúgkapálózás árán eljutottam az oldalamra csak azért, hogy miután idáig félóra alatt elküzdöttem magam, ráeszméljek, kényelmesebb, és élhetőbb verzió nekem a háton döglés így újabb vergődés segítségével vissza a kiindulópontba.) vegetáló időmet nála, a felügyelete és ápolása alatt töltöttem és a drága agyam -ami szőke nő lévén ugyebár nem is létezik hivatalosan – társította az ágyat, az ágyneműt és körülbelül mindent, életem eme gyönyörű szakaszával. Nem semmi élmények voltak ezek, megtanultam értékelni a nemlétező hasizmaimat, és rájöttem, hogy az eddigi majrézásom a tűktől igazán semmiség. Volt. Miután kiengedtek a kórházból, rá egy hétre, beleszaladtam a Jóban-rosszban című kórházsorozat egyik részébe, és 5 perc után olyan émelygés és hőhullám tört rám, hogy kimenekültem a szobából. Nem volt belezés, és még szuri sem, szimplán egy zöld szoba és egy infúziós állvány. Snitt. De rég lefejezett Jeanne D’arc-unkat itt ismételten kivégezték.
Ufó vagyok hangyákkal – de teljes mellszélességgel vállalom!
Nem dohányzom, ergo nem szívok el naponta egy ezrest, nem iszom, hétvégente nem lógok az elitklubokban és nem csövezek az éjjel-nappali előtt sem felesüveggel a kezemben. Mindebből kitalálható, hogy a dílerek sem belőlem élnek.
Én a betűkért fizetek. Tudom, hogy ma minden, de minden visszakereshető a neten Krisztus előtt hétszázhúszezerig, de nem érdekel. Nekem minden pénzt megér az, hogy látom a naptáramban, hogy holnap kijön az új lapszám (igen, lehet hüledezni, meg idiótázni nyugodtan, én belejegyzem, hogy mikor jön meg az újság…), hogy feltéphetem rajta a celofánt, hogy szaglászhatom a friss nyomtatást… és, hogy olvashatom. Az utolsó betűig! És ha már háromszor kiolvastam, akkor odarakom a többihez. A gyűjtemény többi részéhez, melyből fel lehetne húzni a Kínai Nagyfalat. Igen, hangyás. És mielőtt felmerül a kérdés: azért gyűjtöm, mert újra és újra előveszem. 8-9-es kupacokban lehordom az emeletről a beépített szekrényből, és újraolvasom. Még az sem érdekel, hogy 50 fokban bűvölöm a karácsonyi divatot. Betű az is, nem?
A metró. Na az nekem a mumus. Tudom én, hogy ki van írva, tudom én, hogy bemondanak mindent. És azt is tudom, hogy “nem tudod elcseszni, tök egyértelmű”. Hogyne! Annak aki napi szinten metrózik minimum egy hónapig. De nekem a balatoni libának a metró? Hát a villamos miatt buktam a KRESZ-vizsgámat, akkor mit akarok én a föld alatt?! Nem vagyok vakond! Persze más opció nem lévén, nekivágok és miután legalább azt tudom, hogy hova a fészkesbe akarok eljutni, fogom magam és a legelső embert leszólítom. Na miért is ne lengyel vagy szlovák vagy üzbég lenne, persze. Ez az én formám. Na jó, csapó kettő. Fiatal srác, látszólag keni-vágja.
“Sziabocstudnálnekemsegíteni?”
És hoppáré, méghogy a pestiek bunkók. A pasi fogja magát és lejön velem vissza oda, ahonnan ő jött és megmutatja, hogy melyikre szálljak majd fel. Köszönöm Istenem és köszönöm srác.
Mikor már ötödik hatodik alkalom adódik, hogy egymagam vergődök az aluljáróban, egészen megtalálom magamban a metrós csajt. Tuti, hogy ránézésre egy pesti még mindig levágja a szemem villanásából is, hogy lövésem nincs arról, merre menjek csak húz a fejem előre, de nem adom fel.
Attól viszont továbbra is beismerve hülyét kapok, mikor Barátosném nagy hévvel magyarázni kezdi, hogy de olyan egyszerű mert felszállsz erre és ott leszállsz és kimész és akkor ott lesz a nemtudommi, de ne azzal menj, mert az nem jó, az elvisz a pi****-ba, hanem ott a másik, és azzal eljössz eddig, és ott arra…. Hát én csak azt látom magam előtt, hogy elvisz a pi****-ba és csak nézek majd, hogy na most mi van. Lelki szemeim előtt megjelenik az telefonom zéró térerővel és a három kínai kirándulócsoport, akik sodornak magukkal a franc tudja hova…
Finnyás vs. Gurman – Vekengés a pasikról…
Ezért nem bírom, mikor kiderül egy szakítás és belemagyaráznak mindent. Ugyanolyan, mint mikor irodalomórán verset elemeztünk. Ezernyolc éve meghalt, aki írta. Mire utal itt a költő? Arra, hogy szeretne ott lenni – mondom én. Nem, itt arra utal, hogy… – mondja a tanár.
Honnan tudja? Nem tudhatja! Nem volt mellette, nem mesélte el neki, csak belemagyarázzük. Ha ő azt írta, hogy szakad az eső, akkor lehet, hogy tényleg az időjárásról írt és nem arra utalt, hogy sír a szomszédban egy fiatal menyecske… Nem írtak ezek a versek mellé jegyzetet, hogy bánat1 hiányzik a Lilla/Mari/Juliska; eső hull2 sírok utána… Lehet, hogy egy novemberi éjjel megfájdult a hasa a töltött káposztától és mellesleg szakad az eső odakint.
Az emberek viszont olyan jóindulatúak, hogy amint bejelented, hogy vége a kapcsolatodnak, tudják, hogy mi miért. És nem átalkodnak ezt a képedbe vágni. A bátrabbja legalábbis rákérdez: megcsalt, mi? Jött egy harmadik… Nem!!! Ja, neked lett valakid… Nem!!!
Más opció miért nem él a fejekben? Miért kell mindjárt bűnbakot koronázni? Egyszerűen van az úgy, hogy két ember rájön, hogy amit eddig egésznek gondolt, az mégsem annyira kerek. Nem kell hozzá megcsalás, meg pofonok, de még gyűlölet sem. Békében elválni, olyan nincs. A frászt nincs.
Idén papával kettesben csináltuk. Még 23-án sem volt kedvem. Minek? Kettőnkért, tudom, de nem éreztem a varázst… Tetves karácsony, egyre csak ez járt az eszemben. Túl sok volt ez az év, túl sokszor fájt a szívem és túl kevés tervem vált valóra. Nem akartam ünnepelni, aludni akartam végig. Aztán ott állt a kacsa, és arra várt, hogy megsüssem. Tollas dög! Nem lett rendesen megpucolva és két órán át csipkedtem egy kiszeparált szemöldökcsipesszel a kis szarokat róla. És közben válogatott szidalmakkal dicsérgettem a jószágot és azt a marhát, aki ilyen hanyag munkát végzett.
Estére aztán csak rám jött a hoppáré: négerkocka, most!
Ki a konyhába, 8-kor álljunk neki pluszban sütni… sikerült. Féltem tőle, mert a piskótáim ugyan hét nyelven beszélnek, de azért az ilyen gőz fölötti dolgokra a mama azt mondaná: na, fiam, azt te inkább ne próbáld meg. – persze szegény azt nem tudta akkor, hogy a génekkel megkaptam tőle a teljes főzőtudományát…
