Kezdelek unni!
Igen, Téged!
Amúgy nem. Csak a telet. Elegem van a hóból, meg abból is, hogy néha az időjárás szánalomból idepöcköl hét és fél perc napsütést, egy kis plusz 10 fokot, majd nagy kegyesen beint, a tévében meg jelentik, hogy jön az újabb hidegfront és ne reménykedjünk a tavaszban, mert addig még háromszor maga alá temet a förmeteg.
Hát jó. De nekem ebből elég volt... Volt tél, volt hó, persze véletlenül sem akkor, mikor vártuk: speciel december huszonakárhányadika táján, dehogyis. Akkor nem kell. De mikor a szerencsétlen télgyűlölő tavaszváró már kezd újra hinni, jön egy saller és mikor kilép a lakásból, a szél a képébe vág néhány hópihét. Húzzatok már el Alaszkába! Ide nem kell több fehér pihe, itt már a jónép a nyárra készül, de minimum az első 8 óra napsütést hozó kora márciusi időkre.
Múltkor egy napra kivirultunk, sütögetett a nap, plusz volt a hőmérséklet, hát én alig bírtam magammal: pörögtem, örültem, azt sem tudtam, hová legyek. Minden szép volt és derűs, épp csak a farkamat nem csóváltam örömömben. Aztán jött a hideg ismét.
Nem tehetek róla, nem bírom. Tűzjegy vagyok, oroszlán... Nap, meleg, tűz... Télen búskomor leszek és utálatos. Ha meg beköszönt a május, kenyérre lehet kenni és mindenkit imádok. Nincs jobb annál, mint amikor elkezdjük elrakni a bundás csizmát, a téli kabátot és helyette valami más jön...
Ilyen lenge göncökről meg már fantáziálni sem merek, mert holnap félek, hogy megint hófehér háztetőket fogok látni, ha kislattyogok kómásan a fürdőszobába...
Kértem én nagyon szépen is, de úgy látszik, hogy nem használ. Egyszerűen idén úgy érzem, hogy hiába a lassan bikinidivatot hirdető üzletsor; itt még vennem kell egy új csizmát. Hát a kisnyuszinak a nagy fülét, azt!
És ha ez nem lenne elég egy agyvérzéshez, tetejében itt van a drága jó tévéhíradó, ahol naponta négyszer mondják el, hogy hányszorosára nőtt az influenzás megbetegedések száma és ki mikor fog elpusztulni. Én pedig ülök félholtan az ágyon és fújom a zorrom és várom, hogy mikor ugrik fel a testhőmérsékletem 58 fokra és múlok ki valamilyen szövődményben. Ezért is utálom az ilyen egyszermeleg-egyszerhideg teleket. Meg az a sok mocskos kullancs mind túléli és vígan sokasodik ilyen kancsóknak való langyos időben. Tavasszal hiába lesz nyári meleg, hiába bújok majd ki a hipercsini balerinámból; felsejlik a szemem előtt az idilli kép mikor 10 évesen a fürdőkádban ülve 3 dögöt fedeztem fel magamon, miután megjöttünk a frenetikus osztálykirándulásról. Abban a minutumban rémülten fogom a lábaimat magam alá húzni cipőstül és kezdek őrült iramban rohangálni körbe-körbe, hiszen evvel bizonyára megtéveszthetem a vérszívókat. Mindig látom, ahogy röhögve várakoznak a fűszálakon és nyalogatják a szájuk szélét... Engem szeretnek. De miért? Miért nem szeret inkább a Szerencsejáték Zrt. vagy a Channing Tatum?
Nagy mázlista vagyok, mindig is tudtam. Engem csak a ritka kórságok, az idióta pasik, meg Zepter talál meg.
Tegnap este - naa, jó, hajnali egykor - például kibontottam a Paprika Magazint. Levél az olvasóhoz, első oldal: tojásos nokedli friss fejessalátával... Ez most komoly? Tényleg erről kell írni február elején, mikor az embernek már undoritisze van a narancstól meg az almától és a fagyasztott zöld nyavalyáktól? Innen egyenes út vezetett fejben a májusi germersdorfi cseresznyéig, a málnáig és az őszibarackig, aminek a szőrétől sikítani tudnék. Lent az alsókertben 19 barackfánk volt, 50 dekás fehérhúsú barackokkal... Ha ott játszottunk, mindig lecsúszott pár, a folydogáló levét pedig töröltem a meztelen combjaimra. Na, 10 perc után mehettem vagy a patakba vagy fel a fürdőbe zuhanyozni, mert az ugyan úgy tud viszketni, ahogy még a Mari néni bolhás macskája se Mucsajröcsögén.
Vertem a fejem a falba, hogy egyáltalán éjjel rá is néztem az újságra, majd nagy buzgón nekiálltam továbblapozni... Körtés süti. Anyád. Sült húsok. A nénikéd. Banános nyaflaty. A hetvenkettedik unokanővéred!
Nem hiszem el, hogy előtte 3 órával bőszen passzoltam át a hűtőben kellemes hőmérsékletet elérő utolsó szem banánt a papának, mondván, hogy ha ránézek, felfordul a gyomrom.
Bélbetegek két barátja, az alma és a banán. Kímélő. Érdekes, hogy azon csekély százalékhoz tartozom, akinek heves gyomorfájdalmai lesznek eme gyümölcstől.
Komolyan elgondolkodom ilyenkor, hogy nem-e lenne érdemes lottóznom, mert zseniálisan nyúlok bele azokba a dolgokba, amik általában a Nagykönyv szerint rám már nem /még nem / és soha nem vonatkoznak és veszélyeztetnek.
Az első pár hét szteroidos kezelésem után elkezdett az ízérzékelésem eltűnni és valami nem volt rendben a nyelvemmel. Elvonszoltam magam a háziorvosig, aki vígan jelentette, hogy előfordul, a Medroltól van, és el is lehet mulasztani.
- Jó. De mi ez?
- Szájpenész. A kisbabák betegsége...
- Doktor úr, legközelebb heresérvvel fogok jönni?
Elmosolyodott, majd biztosított róla, hogy az teljességgel kizárt. Én ezt nem veszem be. Ha 22 évesen akkor hátulgombolósok nyavalyája kínzott, simán felkészülök még a prosztataproblémákra is.
Ha úgy vagyok bélbeteg, hogy az apám egy bélpoklos volt és a vasszeget is megette; ha a második X után nem érzem az ízeket, mert csecsemőket érintő őrület talál meg; és ha sorozatban kapok ki olyan pasikat, akik gondolkodnak, pláne azon, hogy mit akarnak a nőktől, meg tőlem; akkor én valami genetikai csoda vagyok és azonnali hatállyal kéretem magam mutogatni a Nemzetközi Lehetetlen-De-Igaz Konferencián.
Napi 2000 eurós gázsiért, természetesen!
