Már megint viaskodik bennem a két énem: az a bizonyos mindent túlélek és az ebbe már biztosan belepusztulok című.
Jeanne D’Arc hol erőnek erejével küzd, hol pedig a sarokban kushad, én meg kapkodom a fejemet, és próbálok pozitív maradni, annak ellenére, hogy a helyzet jelen állása szerint életem egyik fejezete megint negatív irányt vett. Ott tartok ugyanis, hogy múlt hét péntekjén, még augusztus 17-én elslattyogtam vérvételre, mert éreztem, hogy pocakfronton nem épp a dolce vita1 zajlik. Nem azt mondom, hogy döglődés volt meg van, de bizony időről időre azt vettem észre, hogy nem kell annyi kaja, vagy ha kell is, hát utána fájdogálunk. Mikor nagy hévvel ráugrottam a mérlegre, hogy a nagy keservvel összeszedett ötvenhat kiló nyolcvan dekám már tutira hatvan, de legalább 58 stabilan; igencsak rám jött a frász: ötvenhárom. Egyre kevesebb lett a reggelim adagja, napközbenre pedig már nem vettem se nassot, se kaját, mondván, majd este eszem. Ettem, fél adagokat, két evésre. Tudom, hogy ennek a nők 95%-a tapsikolva örülne, de nálam a súlykérdés merőben ellentétes: ötvenöt alatt mocorogni nekem annyit tesz, hogy Lucifer a beleimen rója köreit és ez a Crohn képében jelenik meg. Megint felszívódási zavar, megint fogyás, megint hányinger, a hasam pedig egy négy hónapos terhesség képében tetszeleg…
Ennek bizony a fele sem tréfa, a répáról meg jobb, ha szó sem esik. Ebben a helyzetben zöldség leginkább párolt és pürésített verzióban kerülhetne elém, hogy túl is éljem az étkezést; de azt meg meghagyom a majdani kisfiamnak.
Péntek reggel tehát beszambázok a gasztróra, és kettő perc alatt megint feldobják a hangulatomat az ötödiken: igaz ugyan, hogy lent a sorszámhúzó-regisztrálós atyaúristen bedöglött, de ez sem szegheti kedvem: irány a tű! Kedvenc nővérem széles mosollyal és a szokásos vérszipolyozó felszereléssel vár, és két perc alatt túl is esünk a kényes részen. Mikor megtudja, hogy épp mentőápoló képzésre járok, utána pedig célom a Sote és a dietetikus képzés, felragyog az arca: hát akkor kolleganő lesz a Zsuzsa! Azaz, csak mondanád Zsuzsinak a Zsuzsát, mielőtt kihullik a hajam az idegtől.

A nap kérdése: miért áll az emberek szája előbb rá a zsuzsázásra???

Mikor már jöttem kifelé, a többi beteg irányába, az Asszisztensek Gyöngye is utánam szól, hogy szerdán akkor várnak. Több sem kell a nővérkének, már kiabál is oda neki: a Zsuzsa kolleganő lesz ám!
- Hogyhogy?
- Mentőszakápolónak tanul, aztán meg dietetikus akar lenni!
- Na, tényleg?
Én meg próbálok feltűnésmentesen kislisszolni a lift felé, de addigra az ott ücsörgő páciensek mindegyike bámul rám, szemében az ’ez meg ki a búbánatos fészkesfene, hogy a nővérek így beszélnek róla’ tekintettel.
Hát gyerekek, ilyen az élet. Mondjuk rá is játszom, mert nekem még vérvételre is kell ám csinoskodni, aztán meg van pofám feltenni a kérdést, hogy a fiatal doki miért bámul úgy rám, hogy vissza is fordul? Papa erre annyit felelt:

"Fiam, kettőt találhatsz. Nekem még annyit sem kell."

Eddig tartott a dolog vidám része, eztán jön a keserű méz. Szerdán kivárom a soromat immár direkte a doktor bácsimhoz, és megint kapok egy jó nagy pofont: igaz, hogy fele akkora sincs, mint a múltkori, de azért a büdösfrancbamiértmármegint?
Előadom a történetet, hogy nincsen nekem semmi nagyon súlyos problémám, csak ugye picit fáj hol itt a hasam, hol ott a hasam, és nem eszek úgy, meg fogytam is egy pár kilót, de tényleg semmi vész, csak inkább eljöttem, hogy nehogy gond legyen.
Kérdések a dokitól (vérzés, vizelet, ízületi gyulladás, láz, meg anyám tyúkja), fejrázás részemről: semmi, semmi, tényleg csak ennyi.
A dokim viszont maga a pedantéria, és benyögi:
- Pénteken megnézzük azt a belet, addig meg Klion-kúra.
- Mikor? Pénteken? Ma szerda van!
- Tudom.
Ezzel a ő témát lezártnak tekintette, én meg nembőgöknembőgöknembőgök-mantrával a fejemben hümmögtem meg igeneztem a továbbiakra. Észre is vette, megpaskolta a kezem és megnyugtatott, hogy semmi gond, minden oké lesz.
Mindig ezt mondják, és mégis kurvasokszor nem oké!!!
Most sem.
Búbánatosan elindultam hát a gyógyszertár felé kiváltani a „tisztítószert”, meg az antibiotikumot; majd be a Tesco-ba, hogy legyen mire folyatni a nyálam, elvégre az elkövetkezendő két nap a koplalás és a tisztulás jegyében fog telni.
Bassza meg.

Azért bélgyulladás ide, bélgyulladás oda, nekem utolsó vacsora címszóval még sikerült ezt-azt eltüntetnem, úgy mint két hamburger, fagylalt, meg ilyen laza étkek, de a Tescoban fellelt mikróban melegítős sztrapacskát hagytam a hűtőben pihenni, hogy majd, ha hősként túlélem ezt a tükrözős cirkuszt, jutalmul elnyammogom.
Hiba volt. A súlyosabbik fajtából.
Akárhányszor vánszorogtam el erőtlenül a hűtőig és nyitottam ki, hogy lehúzok két újabb decit abból a narancsillatú, mosogatószer ízű förtelemből, ami az előkészítést biztosítja; előjött belőlem a kisördög:
hogy márpedig én sz**ok az egészre, nem iszok semmit, ami csak rosszat csinál, és igenis megeszem a sztrapacskámat most ott helyben akár melegítés nélkül, a dokinak meg majd küldök egy táviratot, hogy bekaphatja és tükrözzön mást.

Nem tettem.

Jeanne D’Arc kushad. Ittam heves grimaszolásokkal a moslékot, és vártam haza a Drágámat, hogy önt belém egy kis erőt, mert én egyre csak a teraszajtót nézegetem, hogy onnan vetem ki magam… Simán megtehetném, mert az elsőn lakunk és max annyit érnék el, hogy még közelebbről ismerném meg a vákuummatracot és gipszben tükrözne a doktorom.
Ér annyit? Nem ér annyit.
Igyunk mosogatólevet. Mire már pont tele volt a nemlétező tököm háromszor az egész procedúrával, kiderült, hogy szőlőcukrot lehet ám ilyenkor enni nyugodtan, sőt, van, aki még este is kekszet rágcsál.
Több sem kellett, gyors sms-küldés, amelyben szőlőcukorért rimánkodom, és biztosítom róla a szerelmemet, hogy ez bizony legális, és ajánlott és nem az én újabb agymenésem; majd top secret akcióba kezdtem: a legnagyobb titokban beosontam a spájzba) mintha nem tök egyedül csücsültem volna otthon…) és elnyammogtam egy szem kekszet. Egyetlen szemet. De erről az óta is kussolok.
Sajnos megláttam a zabfalatokat is, almás illetve csokis verzióban; a tejkaramellát, a gumicukrot és mindent, amire két napig néznem sem szabad.
Bevágtam az ajtót és gyors hátraarccal megiramodtam a hűtő felé. Persze ahelyett, hogy a bélmosót innám nagy kortyokkal, laza fél litert leküldtem az almalevemből, csak ne érezzem a mardosó éhséget a gyomromban – majd fogadkozni kezdtem, hogy tíz perc múlva megiszom abból is 2,5 decit. Mit tippeltek, ittam?
Egy frászt. Ha fél decinyit le bírtam tolni a torkomon, már lovaggá ütve láttam magam lelki szemeimmel, holott tudtam, hogy ha ebből 3 litert kéne meginni először kettő majd egy óra alatt, akkor a négy óra alatt elfogyasztott erős jóindulattal három decinek sem nevezhető adagom annyit fog érni, mint németben a nix.
Tíz órakor kellett megcsinálni két liter vízbe a 13 tasaknyi (kb mint a Neo-citranos tasik) port, és azt inni két óra alatt. – Álmodik a nyomor. Fogalmam nincs hogyan, leküldtem belőle cirka egy litert, majd a többi landolt a lefolyóban, mondván, majd a második üveggel (7 tasak/liter víz) utolsó kortyig megiszom.
Egyedül otthon, én meg a nuku önuralmam és sehol senki, aki ordítson velem, hogy idd azt a szart már, mint anno drága Mama tette, hát nem is tudom mit vártam.
Annyi előnye mondjuk volt ennek a fajta kutyuléknak, hogy nem okozott hasfájást, mint általában a többi… de ezzel le is zárult a pozitívumok sora.
Eljött aztán a munkaidő vége, Drágaschágom hazaér, kezében szatyor, amit „mit hoztam a hősnőmnek” (ha tudnád baby, mekkora suttyó a csajod…- áh, nem kell tudnod) felkiáltással nyújt át: tartalma két literes 12%-os almalé, két csomag citromos szőlőcukor és két csomag pez féle cukorka.
Nyakába ugrottam, pia importálva a hűtőbe, majd eltűntem a takaró alatt az újdonsult zsákmánnyal. Mint aki két hónapja nem evett, úgy toltam be a szőlőcukrot, amiért persze kaptam is a szekálást. Két falás között kivánszorogtam a konyhába „inni”, mire az Úr is utánam jött és érdeklődve nézte szenvedésemet a fehéres löttyel.
Ez mi? – kérdezte, én meg elé löktem a bögrét.
Ezt kell innom. Undorító.
Beleiszik – nem értem, nincs ezzel semmi baj!
Nincs? – meresztem a szemeimet. – Akkor idd egész nap, három liter.
Annyira nem jó – fordul sarkon. – Miért nem öntöd almalébe?
Na persze, erre én is rájöttem – morgom magamban. – Almalébe öntve meg csak több lenne, de cseppet sem kevésbé szar.
Persze mikor már nem bírom idegekkel, és állok a hűtő előtt, egyik kezemben almalé 3 deci (két korty löttyre ledöntök egy decit), másikban undormány 2 deci, bedühödök és beleborítom az almalébe.
Fintorogva beleiszok és rájövök, hogy ez így mondjuk úgy, iható.
Beordítok a szobába:
- Egy zseni vagy!
- Tudom. De most épp miért?
- Ez iható almalével.
- Na, ugye.
Egoista zseni majom – könyvelem el magamban, de azt is hozzáteszem, hogy a legjobb képű majom az univerzumban…

Másnap reggel, ébredés haláléhesen, idegbajosan, a gyomrom akkora, mint egy borsó, egyéb területekről nem beszélve, amikbe beleállt a félelem.
No para, úgyis elaltatnak, ebből semmit nem fogok tudni, nem is fog fájni, csak alszom egy jót… - VAGY NEM!
Kapásból ott kezdtem agyvérzésben szenvedni, mikor elsőként behív a nővér és én nagy naivan indulok befelé a papírkupacommal, ami már kitesz egy budapesti telefonkönyvet, és közli velem, hogy vetkőzzek.
Felső maradhat, minden más le. Milyen nagylelkűek, szent ég, már el is felejtettem, hiszen egy éve nem volt szerencsém a vizsgálathoz.

Miután felfektet az ágyra, a vicsorgó gépszörny mellé, elkezd a branül bekötéséhez összekészülődni – hurrá! Még böknek is, már megint.
Miután beköti, eltűnik, én meg fekszem, mint egy darab fa az asztalon, csak a szemem jár ide-oda, és várom a sorsomat. Nézem a baljóslatúnál baljóslatúbb eszközöket, néha rám nyit egy nővér, behoz valamit, megkérdi nem-e fázom. A válaszom egy kényszeredett mosoly: a legkevésbé érdekel most a hideg itt.

Elhiszem – feleli és eltűnik.

Aztán megjelenik az orvos is úgy cirka húsz perc önmarcangolás után, odalép egyenest hozzám, két kezébe veszi az arcom és mosolyog:
Nincsen semmi gond, nem kell félni.
Erre én majdnem bőgve annyit tudok reagálni, hogy nagyon szeretnék már aludni…
Gyors ellenőrzés után be is adják az injekciót, de ahelyett, hogy kiütne, csak kicsit kábább leszek és nincs erőm anyázni, viszont mindent érzek, érzem a csövet, hogy nyomkodják a hasamat, látom a képernyőt, dobálom a fejem és vonyítok, hogy nem bírom már.
Fogalmam nincs, miért nem aludtam, hiszen mindig teljes k.o szokott lenni, semmiről nem tudok, alszok, mint a kisangyal, most meg ott fetrengek és könyörgök, hogy hagyjanak békén, mire ők felelnek, hogy tartsak még ki.

Büdösfranc.

A későbbiekről homályos emlékképek, hogy bekerülök a tolószékbe, ölembe a ruháim, majd befektetnek egy ágyba, de hogy a fehérnemű hogy van már rajtam, nem értem… egyszer csak felkönyökölök az ágyban és óbégatni kezdek a párom után, hogy jöjjön be, majd mire beér, bealszom. MIÉRT AKKOR????
Aludtam valamennyit, majd szólításra áttámolygok a dokihoz, aki közli velem, hogy alig tudott megnézni, mert tele vagyok összenövésekkel…
Szteroid, antibiotikum és kezdjük a biológiai terápiát… Újra.
Infúziók nyolc hetente (ha előtte megkapom a 0.,1.,4., és 8. héten a szert), de előtte hasi ultrahang, mellkas röntgen, CT, rutin tbc kizárás vérvétellel és tüdőgondozói vizsgálattal, illetve most még menjek át a nővérke vesz vért vírus szerológiai vizsgálathoz.

Nem hiszem el. Megint a tű.

Jobb vénámban a branül, oda nem kötheti. Nézi a balt: hol a vénája?
Hát ott nincs.
Azt látom. Akkor kézfej?
Nyújtom a jobbot, de életemben először mocskosul fájt az ott szúrás. Elcseszett egy nap elcseszett záróakkorddal.
Aztán nagy nehezen elengednek, hazaérünk és megtámadom úgy óvatosan a sztrapacskámat, hiszen nem hiányzik, hogy az altató végett még be is rókázzak, majd tervezem, hogy alszom egy jót az otthoni ágyon.
A kaja isteni volt, két falat között azért legörbült a szám, hogy most mi a búbánatos istenért kell nekem megint ennyi szenvedés, miért nem lehetek az, aminek lennem kéne? Életvidám, fiatal, szerelmes, 25 éves fiatal nő?
Aztán az agyam átkapcsol a másik üzemmódra, és lelki szemeim előtt ott állok Zumba órán, erőtől és lelkesedéstől szétrobbanva, jelentkezésem beadva a Semmelweis-re, felvétel elnyerve, és előttem az élet 60 kilóval és bomba alakkal és egy fantasztikus párkapcsolattal.

Most erőteljesen arra összpontosítok, hogy ez a kép maradjon meg a fejemben, ne pedig az, amelyiken egy holdkerekségű arccal nézek tükörbe, fel vagyok vizesedve, hajnali háromkor csatakvizesen ébredek és nem tudok visszaaludni, mert addig hagy a gyógyszer és ki kell költöznöm a konyhába olvasni reggelig és mindemellett ott az ízületi fájdalom, amitől sírni tudnék; viselkedésben lealázom bármelyik szexmentes életet élő klimaxos hisztis kurvát, a pasimat pedig simán asztal alá eszem…

Maradjunk a vonzás törvényénél, és higgyünk a bombanőben.
Én megpróbálom. Be fog jönni.

1 Édes élet (olasz)