Magányos. Ez a szó nem írja le elég pontosan azt, amit érzek.  Kevés hozzá. Keresem a szót, de bármennyire vagyok ügyes zsonglőrje a kifejezéseknek, mégsem tudom megtalálni.

Úgy érzem, mintha parányi lennék, parányibb egy hangyánál a hatalmas konyha fehér metlakiján.  Ordítanék, hogy itt vagyok, vegyetek észre, emeljen fel valaki! Simogassatok meg! Kérlek, kérlek, ne menj el mellettem, és pláne ne lépj rám. Esélyem nincs menekülni. Olyan nagyok vagytok, óriásiak, és rettentő gyorsak. Jöttök felém öles léptekkel, én megindulok elétek, mert végre, végre értem jönnek! Hazavisznek…

Aztán mégsem. Nem visznek sehová. Sőt, majdnem eltaposnak.  Páran meg is teszik. Nem azt mondom, hogy mind szánt szándékkal, mert van, aki akaratlan lép rám. De van olyan is, aki bántani akar. Én nem bántottam, talán csak egy hasonló, mint én és most rajtam áll bosszút.  Engem talált meg, én jövök kapóra és én kapom a pofont. Nagyon kevésen múlik, a cipőtalpak apró repedésein és barázdáin, hogy a sérülések nem lesznek végzetesek. Ez persze nem jelenti azt, hogy néhány közülük nem maradandó.

Miért? Miért bántunk ok nélkül másokat?

Hatalmas bútorok, szövetszálak erdeje a szőnyeg sötét felületén és állandó rohanás. Mindenki rohan valahová, és senki nem figyel arra, hogy esetleg valakinek valami fáj. Egyedül. Elhagyva.

Erőnkön felül dolgozunk azon, hogy másoknak szebbé tegyük az életét, odaadjuk magunkat, megnyílunk, őszinték vagyunk és már-már azt is átadjuk, amit csak nem kéne.

A hála érte, elmarad. Nincs köszönöm, nincs mosolygás és nincs viszonzás. Ott maradunk megnyílva, kitárva és a huzat átjárja a lelkünket. Nincs erő, hogy megmozduljunk, hogy ’becsukjuk az ajtókat’. Tehetetlenek vagyunk.

Elhagyatottak.