Ültem múltkor az autó hátsó ülésén, és bámultam kifelé az ablakon. Eső esett, a vízcseppek folytak lefelé az ablakon. Elindult egy kisebb csepp víz, és az útjába kerülő többit sodorta magával. Kisebb kitérőkkel, de mindig ugyanazt az utat járta be.
Akárcsak mi.
Ott vannak a semmitmondó találkozások, a felejtésre ítélt rossz randik, a ma is könnyeket előcsaló nagy szerelmek és mind-mind egy úton futott. És akármilyen rossz is volt, tulajdonképpen nem felejtjük őket. Lehet, hogy nem emlékszünk minden apró-cseprő részletre, és bizonyos dolgok is csak akkor jutnak eszünkbe, ha kezünkbe akad egy szakadt, régi levél; s talán a szeme színe sem sejlik fel előttünk, de a tanulság és a lényeg megmarad, még akkor is, ha ezt akkor ott nem is ismerjük még fel.
Ha jobban belegondolok, minden új kapcsolat a régi javított verziója. Kár, hogy nem olyan egyszerű, mint letölteni egy újabb Windows-t. Aztán, ha jobban belegondolok, épp ez adja a varázsát.
Dolgozni kell rajta, keményen küzdeni és kaparni érte, hogy működjön; de mégis el kell felejteni a taktikákat.
Ezelőtt sosem tudtam.
Nem úgy taktikáztam, hogy baj legyen belőle, mégis mindig megütöttem a bokám, de leginkább a szívemen keletkeztek újabb horzsolások.
Akartam dolgokat, olyannyira, hogy nekifeszültem, és vésővel igazítottam a kimondott szavakat, a tetteket, és ha kellett láncfűrésszel estem neki a teremtés koronáinak, csak érezzem végre azt, és történjen végre úgy, ahogy mindig is szerettem volna.
Nem ment.
Most már nem csodálkozom rajta, cseppet sem, hiszen boszorkányság és erőszak még sosem idézett elő csodákat, legfeljebb szívfájdalmat és világvégét.
8 hónapja értem meg rá, és értettem meg, hogy mit sem ér az agyalás, meg a sok hülye ábrándkép, ha a sors nem úgy akarja, úgy sem úgy lesz.
Aztán beütött a kénköves pokol, a szó legcsodálatosabb értelmében.
Nem ment a matekolás, nem volt átálmodozott éjszaka és furfangos email, melynek a végére mintegy véletlenül névjegyet kreáltam, hátha felhív (nem hívott).
Egyszerűen betoppant az életembe Ő, és én rángattam a vállamat. Oké, hogy jóképű, oké, hogy jó a humora, oké, hogy intelligens, de nem érdekel.
Nem fogok bezsongani, és azokat a tetves pillangókat a gyomromban majd elintézem Chemotox-szal.
Én voltam maga a megtestesült tojok rá, a nem érdekel hercegnő; és láss csodát! Olyan varázslat kerekedett a dologból, hogy még most is beleremegek, ha eszembe jut az első randink. 8 hónap. Nem hatvan év, mint a Mamáék, de ők is voltak 8 hónaposak. Meg még egy hetesek is. A hatvan év nem negyvenkét évnél indul.
A szerelemnek nem kell erőfeszítés, nem kell várni, és legfőképpen nem szabad akarni. Én is erőlködtem, vártam és mindennél jobban akartam. Felejtsük el. A recept annyi, hogy hagyni kell, hogy vigyen. Erős a sodrása, nem kell evezni, nem kell kepesztetni, de ha betoppan, ajánlatos kitárni az ajtót és beengedni. Ha nem nyitjuk ki, ránk töri.

De meg fog jönni.