Emlékeztek, mikor azt írtam a kórházi szabadulásom kapcsán, hogy az volt az első alkalom, mikor kihasználtam a törékeny, megmentésre váró csajszi - adukártyát?
Hát, tegnapelőtt megvolt a második. Nem tudatosan. De megvolt.
A nemrég vásárolt kis őszi bokacsizmámé az érdem. Hmm, nem is csizma az, inkább amolyan félcipő féle. Na mind1.
Tehát, a túrjuk fel a városközpontot - mozgalom eredményeként, szépen egy karcsú hónap után elkopott a sarka... Mondanom nem kell, mennyire örültem neki. A javítgatást meg csak húztam, halasztottam, mert most nincs rá időm, most nincs kedvem cipelni plusz egy cipőt magammal, most még épp csak nem akarom és kész.
Amennyire utálom a miért kérdésemre adott válaszként a "Mert csak" című gálaműsort,... annyira előszeretettel használom.
Ez van. Tudom, hogy mocsokság az ilyen... De mit tegyek. Rajongója vagyok a kettős mércének. Nem vagyok egy nagy spíler, de az ilyen kekeckedés mindig jöhet.
Visszakanyarodva a sarokhoz, mármint a cipőm sarkához, veszedelmesen kezdett annyira lerongyolódni, hogy az volt a para, hogy a kukában végzi. Igazság szerint én ezt már el is könyveltem magamban... Valamiért mégis betértem a cipészhez, hátha...
Előttem egy pasi szatyorral a kezében magyarázza, hogy mit kéne az ő lábbelijével csinálni, hogy kéne megragasztani. A mester viszont az előtte halmozódó cipőhalmazra mutatva elküldte, mert neki most sok a munkája... Délután esetleg majd... talán meg tudja csinálni.
Ekkor léptem én oda, és bár biztos voltam a válaszban, megkérdeztem, hogy vajon az én sarkamat lehet-e javítani, vagy annak már annyi. A cipész kihajolt, én felcsaptam a sarkam, mint egy részeg balerina, ő pedig közölte, hogy nagyon egyszerűen javítható.
- Megcsináljam?
- Mármint... most?
- Aha, persze. Ott a szék, foglalj helyet, aztán megcsinálom.
Kapva kaptam az alkalmon, hiszen egyrészt állásinterjúra készültem, másrészt rendkívüli módon rühelltem már, hogy a bevásárlóközpontokban úgy csattogtam a gumiborítást elhagyván, mint egy csataménes.
Cirka 5 percet ültem ott a bárszéken miniszoknyában, mint a cég reklámembere, az emberek többsége meg értetlenül bámult rám...
Aztán elkészült a cicellő: nagy küzdelem árán belebújtam, de nem volt egyszerű. Miért? Mert egy ilyen magasságú széken a magamfajta mélynövésűnek akkor sem könnyű megülni,ha nem kell közben cipőbe bújnia úgy, hogy lehetőség szerint a fehérneműből semmit se villantson a nagyérdeműnek...
Megint oda lyukad ki a véleményem: a pasiknak ez is könnyebb :D
A lábbeli tehát jobb, mint újkorában, viszont az interjúig még majd' egy óra vissza van. Mitcsináljak-mitcsináljak? Vásárolnom nem kell, azaz inkább nem szabad, mert tudni ugyebár mindig tudnék; valahová viszont be kéne húzódnom... Ó, hát minek vannak az embernek törzshelyei, ha nem ezért!
„Az ördög sem hívott engem ide, csak éppen bejöttem egyszer reggelizni és itt ragadtam, mert igazuk van azoknak, akik hirdetik, hogy az embernek valamely országhoz, valamely megyéhez, faluhoz, családhoz kell tartoznia, hogy fix módon el legyen helyezkedve az életben. Szükséges, hogy az ember törzsvendég legyen valahol, mert ez különbözteti meg legjobban az állattól. Az állatnak négy lába van, kimegy a legelőre – az embernek csak két láb jutott, de e kettővel kávéházba megy be.”
Ezt az idézetet ugyanezen napon délután fedeztem fel, a másik kedvenc helyem itallapján. Rettentően igaz.
No, de még délelőtt van és nekem kell egy hely ahová bekucorodhatok. Első kedvencem tele, második szintúgy, marad a harmadik, ami ugyanez a kategória, de választásra kényszerültem: vagy ez, vagy újabb bandukolás vagy pedig a pokol maga, valamelyik üzlet. Erős vagyok, hős vagyok és nő vagyok: inkább ez a nyüzsgő, kalóriában gazdag, csábító cukorbirodalom, mintsem egy újabb felső...
Csak iszom. Nem! Nekem hízni kell! Egyél sütit! Ne szórakozz! Kell a kiló vagy nem kell...? - vitatkozom magammal.
"Öö, kérek egy szelet gyümölcstortát és egy szprájtot."
[caption id="attachment_825" align="aligncenter" width="474"]
Kéretik nem sírni-ríni, vonyítani, szidni és anyázni! Ha már nekem fel kell idéznem ezt az ízélményt a ti kedvetekért, tessék szolidaritásból velem szenvedni. Ja, és isteni finom volt :P[/caption]
Leültem, nagy elánnal rágódom a krémkönnyű tortafalaton - mert nekem az a szelet egy falat: a saját sütésemből egy nap alatt a fél tortát be szoktam falni... - és közben bőszen tanulmányoztam az önéletrajzomat, amit vigyek magammal a mail szerint. Hmm. Érdekes. Nem nyomtatják ők ki? Ez olyan fura. Mindegy, hoztam ennyi.
Ilyenkor még nagyon tudom, hogy mit akarok mondani, meg hogyan, ott majd kíváncsi leszek...
Letelik az idő, felállok, és a közeli iroda felé tartok. Itt még mindig minden oké, rém magabiztos vagyok, mantrázok magamnak, mint valami félőrült és közben igyekszem elterelni a gondolataimat a vérszomjas hr-esekről.
Odaérek és akkor látom, hogy több kiöltözött figura is az én célhelyemre tart: gondolkodóba esem. Ismerős ez nekem valahonnan. Nem is csak egy helyről. Hajajj.
Hülyeség, indulj befele. Tábla a falon, második emelet, jajj ne édesanyám, lőjjetek le, hogy én ezt megint, hogy benéztem!
Megint ugyanaz a cég, ugyanúgy ügynököt keresve. Persze állítják, hogy nem, de nem most jöttem a hat húszassal, ergó kéretik lógva hagyni.
Amint bedobják a mondatot, hogy akinek ez nem felel meg, annak köszönik a részvételt, fel is pattanok és kivágtatok az épületből.
Nem bírom feldolgozni, hogy hogyan verhetik így át az embert és legfőképpen mi értelme? Ott úgyis kiderül, akkor meg...?
Pont olyan ez, mint a randizás: két kiló smink, fodrász, pushup, és a többi... Aztán egyszer minden lekerül és borulnak a dolgok.
Nem kell elmenni a másik irányba a végletekig, nem kell, hogy úgy szóljon a hirdetés, hogy "ez a cég, cseszd meg, ha érdekel gyere be meghallgatásra" és randira se kell úgy menni, mint ahogy az ember lánya nekiáll nagytakarítani...
Csak lehetne korrekten játszani: cégfeltüntetés illetve szolid smink és olyan cucc, hogy talán a jó édes anyukánk is ránk ismerjen még...
