Ahhoz, hogy írjak, nekem kuss kell. Se tévé, se fészbuk-csipogás, se belemagyarázás a magasröptű gondolatmeneteimbe. Szimplán csend. És 23:50-kor már sanszos, hogy elhalkulnak a népek. Talán.
Este van, este van, erők nyugalomba.
Ferdén van sraffozva az eperfa lombja.
Zúg az éji bogár, sebessége v-null,
F erő hat rá, azután elnémul.
Múltkor tettem egy tétova kísérletet arra, hogy elbarikádozzam magam a konyhában, összes ajtó becsuk, de még így is hallottam bőven a papa jajjveszékelését. Kézimeccs...
Menj rá! Hát nem igaz, gyerekek, lehet támadni, menj közelebb, azaz, hát nem hiszem el - csatt a fotel karfájára, csakhogy az alsó szomszéd is értesüljön róla, hogy meccs van - és fölé dobja!!!! Támadd le, ez még nem... hát aztán a bíró is jó hülye... Áh, nem igaz! Passzold le, mehetsz vele, nem igaz - szegény karfa... Ha nyernek, még másnap is azt hallgatom, hogy micsoda meccs volt és cinkelhetem az örömkönnyekért. Ha kikapnak, hát akkor meg a mérgelődés megy két napig.
Én hamar túllépek az ilyesmin. Sírok a vízilabdás fiainkkal, mikor hüppögnek a dobogón, és üvöltök meg ütöm a párnát, ha nem jól játszanak az MKB-sok (bár ez azért eléggé ritka); de fél óra és lenyugszom.
Bezzeg anno, sulis koromban. Csütörtök reggel nem mertem bemenni az osztályba, mert a fiúk rögtön jöttek húzni az agyam, hogy na, kiesett a Manchester United... Nistelrooy balfasz volt... C.Ronaldo önző, Beckham majom... Kaptam az ívet. Szép idők voltak...
Így nekem nem megy. Inkább megvárom míg lefekszik, akkor pedig megtámadom az új bejegyzés menüpontot.
Volt meg gondolom van még az a játék, hogy Alone in the dark (Egyedül a sötétben). Hát sosem bírtam. Már a menüaláfestő-zenétől felment a vérnyomásom, az első méter után pedig remegtem, meg ugráltam a széken, hogy hagyjuk abba. Pedig én csak néztem, míg a drága barátnőm nekivágott az ismeretlennek. Jézuska, hogy lehet valaki olyan őrült, hogy szánt szándékkal kiidegelje magát??? Ő bírja az ilyesmit, de meg-megugrott ő is időnként. Egy rohadt sötét helység, és a hülye effektek - nem, ez egyeseknek nem elég, húzzuk le a reluxát és tekerjük fel a hangfalat. Na, itt szoktam felpattanni, hogy megyek inkább olvasni.
Most ezt a szutykos videójátékot másolom, Typing in the dark néven. Hideglelős "zene" helyett jó lesz nekem ez:
A halk zenéhez társul a harsány klampírozásom, ami egyesek szerint borzalmasan zavaró, főleg skypeolás közben. Hmm, gyanítom, hogy csak a parádés gyorsaságomat méltatja az irigység :D Úgy csépelem a klaviatúrát, mintha az életem múlna rajta. Pedig remélhetőleg sehonnan nem támad rám semmi.
Éjféli magasságokban, ahogy csökkenni kezd az FB-chatablak aktív tagjainak száma, egyre eredményesebben haladok az írással.
Ilyen jól még három esetben megy, azaz menne: a fürdőkádban, zenét bömböltetve, mikor esélyem sincs, hogy felírjam, ami épp eszembe jutna. A közel kétszáz fokos csirkefőzővizemben, amit megfűszerezek mindenféle hab/tusfürdő - tej - babaolaj közös kutyulmányokkal. A kádban mindig eszelős jó sztorik meg gondolatok fogalmazódnak meg bennem. Mosom a hajam és mintha generátor lenne, egyszerűen beindul a cikázás. Úgy ezer év múltán kikecmergek a vízből, hiszen már csak 180 fokos és fázom - alig látom a tükröt, mert kész gőzkabin a helyiség... Agylágyulást kapok a hőségtől és már remélni sem merem, hogy bármi is megragadt az agyamban a vizes gondolatokból. Francba :D
Bezzeg, ha Sissi korában élnék, szimplán azt mondanám az udvarhölgyemnek, hogy hozzon tollat meg papírt a fürdéshez és ha szólok, körmöljön. Hmm, egész jó lenne.
A másik eset szintén nedves közeg, mert mikor könyékig úszom a húslevesszagú mosogatólében, és rántotthús-sütő olajjal van fellocsolva a konyhapult, akkor megint fixegyre veszem, hogy nekem beugrik valami. A zene bömböl ekkor is, és bármennyire piccsogok, mikor nekiállok az edényeknek, a második tányér után már simán megy. Gépiesen mosok, öblítek - és közben élvezem a pörgős ritmust... Csoda, hogy még ép az étkészlet!
Mondjuk, ha jobban belegondolok, nem is én veszélyeztetem őket, hanem a csap. Hideg-víz folyatásánál mostanság mókázik a kis tetű. Megnyitom szépen finoman, épp, hogy folydogál: tudom, nagyobb nyomásnál megőrül és maximumra rántja a lendületet és akkor minden elázik. Szépen lassan csepeg, megnyugszom, mert végre, megjavult.
Jó kis csel. A következő pillanatban - mikor máskor, mint mikor a csap felém van fordítva - kivág a rendszer és teljes nyomáson fröcsköli a hidegvizet természetesen bele a pofámba. Hát hurrá! Na, ekkor lenne kedvem falhoz vágni az épp aktuális darabot. Szerintem ez lenne az utolsó csepp a pohárban és a szomszéd tuti bekopogna, hogy mi a franc folyik nálunk. Bömbölő zene vasárnap délután, sikítás (csap!) és a tányércsapkodás... Lehet, hogy nem lenne baja a csendháborítás, ha vizespólóban nyitnék ajtót...
Pfff. Erről eszembe jutott valami. Négy-öt éve történt, ma már nagyon bírok rajta röhögni. Akkoriban viszont égtem, mint az őszi avar.
A ház felújítás alatt állt, az nyílászárókat már kicserélték; vagy festették az épületet, vagy szigetelték, de lényeg a lényeg, napi 12 órában lógtak hol egyik-hol másik ablakban a munkások. Én ekkoriban még nagy bőszen suliba jártam, így egész nap nem voltam otthon, engem nem zavart. A mama bezzeg eléggé nehezményezte, hogy főzés közben mindig belóg valaki a képbe.
Részemről nem volt probléma, tudomásom se volt róluk, csak akkor cserregtek, ha belibbentem a lépcsőházba. Akkor volt cicergés, meg csókolomozás. Egyszer jöttem felfelé, ezek meg lefelé tartottak, hárman négyen. Elmentem mellettük, mire az egyik:
-Feri, mondd már meg, hát miért leszek én ilyen könnyen szerelmes???
Ó, a nénikétek. Ez a melósoknál szerintem felvételi követelmény, hogy pofázzanak oda minden nőneműnek...
Tehát ezek lógtak, csüngtek itt-ott, én meg éltem a világomat. Egyszer valamelyik felsőmmel meggyűlt a bajom, mert bökött a címke. Levettem és úgy, ahogy voltam, melltartóban kivágtattam a konyhába ollóért, hogy kivágjam belőle.
Csak épp elfeledkeztem a légi-meszelőkről, akik közül egy épp a tetves ablakban matatott. Mire felnéztem, már túl közel voltam... Villámgyors sarkonfordulás, majd égőfejjel vissza a szobába.
- Basszus, mama ezek a hülyék, én elfelejtettem, hogy ittvannak!
- Ja, és látott valamelyik?
-Hát eléggé.
-Gyönyörű. Vetkőzöl itt a melósoknak. Nem ezt tanítottam...
Innentől kezdve cirka három hétig megkaptam, hogy én mutogatom magam a festőknek... Köszönöm :D
Egyes nőknek ez nem probléma, villantanak akárhol, szánt szándékkal, de én azért nem ez a típus vagyok. Még akkor sem, ha iszom. Néha. Kicsit.
Lehet, hogy belazulok, és mondok furább dolgokat, de olyan fogalmazványaim akkor sincsenek, mint a drága exosztálytársaimnak.
Az élet néha szép! Néha nem.
És a szex, olyan, mint a, a... a pizza! Hidegen is jó!
Tökéletes tetováltatni való. Coelho bezárhatja a boltot, mert az egykori 12.A-soknál nagyobb elméket még nem nevelt ki a Vetési.
