Persze, hogy nekem már megint bajom van. Utolér a banyakór, HP vagyok és egyesek szerint túlteszek Gordon Ramsay-n is. Viszont legalább azzal a kijelentéssel nem kell vitába szállnom, hogy kislány vagyok. Hmm, nálam a pont, már megéri. Az időnkénti piccsogás és az álmodozás minden unión belüli királylány alkotmányos joga, így ezt a kettőt összeadva most elmesélem az új tényállást.

Hogy mi a bajom újfent... Hát a meleg. Tudom én, hogy nem is olyan rég, még azon remegett a szám, hogy hideg van és dögvészt okozó fülledt napos időt akarok, de azért az a helyzet, ami most áll fent, már-már kiborít.

Odafent valaki nagyon bepöccent és fejébe vette, hogy kiirtja az emberiséget, mert az ötven fok árnyékban és a hol fullasztóan párás, hol pedig kalahárian száraz idő véleményem szerint semmi másra nem használható.

Az aszalt cseresznyéért nem kell bioboltba rohangálni, mert kapásból az terem a fán, az EURONICS és társai pedig lehúzhatják a rolót szárítógép eladási ügyben, mert míg ilyen idő van a csuromvizesen kirakott nyolcvan négyzetmétert meghaladó ruhadarabok is a másodperc töredéke alatt száradnak, hozzáteszem, árnyékban.

Az agyvelőmről nem beszélve.

Tegnap délután kicsit ügyintéztünk, bevásárlás és hasonlók. Mire hazaértünk, a talpam ama részére, amire a súlyom 99,98%-a nehezedik, olyan vízhólyag applikálódott, hogy balerinákat meghazudtolóan voltam képes lábujjhegyen járni, miközben végig azért fohászkodtam, hogy amúgy is angyal révén nőjön bazigyorsan két szárnyam és tehessem meg repülve a hazaút hátralevő részét. Mert ha a fémkétszázas nagyságú hupli nem lenne elég a jobb tappancsomon, a bal lábszáram is felmondta a szolgálatot: a vádlim érzetre kb tíz centis izomrövidülést hajtott végre önnön magán, én pedig úgy közlekedtem ettől fogva a bevásárló szatyrokkal, mint egy idomított cirkuszi ugróegér.

Ezt még kicsit megspékelte a mi drága jó UV sugárzásunk, aminek köszönhetően az ebédem folyton-folyvást azt éreztette velem, hogy újból meg szeretné látni a napvilágot, méghozzá a lejutással megegyező útvonalon történő távozással...

Mire végre eltűnt a horizontról az az átkozott nap, elkezdett a hideg futkosni rajtam, holott a szobában még mindig hűvösebb volt a maga szerény huszonnyolc celziuszával, mint a kinti harmincegynehány fok, de én biztos, ami biztos alapon félig átdobtam magamon a takarót és azalól pislogtam a ventillátorra. Nem tudom, ki találta fel, de Isten áldja!

Folytonosan azon győzködtem magam, hogy elő kéne ásni a kórtant és nekiállni tanulni, de mivel az idő múlásával párhuzamosan egyre inkább érződött a vég bekövetkezte, ezt a felindulásomat szépen elcsendesítettem és pihegtem tovább.

Éjjel tizenegyig éberkómás állapotban leledzettem, majd egyetlen fordulással átestem a mélyalvás fázisába.

Reggelre fokozott agyzsugort állapítottam meg magamnak, és gyors helyzetközlő-sms elküldése után alkudozásba kezdtem a szervezetemmel: ha megegyezünk, mindketten jól járunk, ha nem, én tuti bevégzem. Ígértem bőséges folyadékfogyasztást, fizikai és szellemi kíméletet, illetve minden egyebet, ha megkímél a tegnapi elmebajoskodásom testi következményeitől, de nem igazán tartja az ígéretét.

Rá kellett jöjjek, hogy a gyomrom pont olyan hisztis, mint a gazdája. Bár nincs egy órája, hogy olvastam egy cikket arról, hogy mit kell és mit tilos akkor magunkba tömnünk, ha az időjárás széntüzelésű kályha üzemmódra vált, de mindhiába.

Nehéz, zsíros sajtok, tilos. Öt perc nem telt bele, én már a fokhagymás camambertet aprítottam cuki falatkákra a konyhapulton, és ezidőnek az ezreléke alatt be is pusziltam. Csakhogy ami akkor még olyan guszta volt, most ugrálóvárasdit játszik a hasamban az előzetesen elfogyasztott gumicukrok társaságában... Én is hülye vagyok, de a hasam is, az egyszer fix. Kell, nem kell, jó lenne ha fogyasztás előtt döntenéd el, te majom.

Persze hiába a kőérzet a gyomortájékon, az agyam már olyan képeket fűz egybe, mint a sonka és a tojás idilli párosa, melyet én éjfél után a Family guy-t bámulva rajzolt formációban is meg bírok kívánni. Lőjjetek agyon, könyörgöm!

Mikor így rám jön a kajálhatnék, elgondolkozom azon, hogy ugyan milyen defektet húzna rám egy pszichomókus, elvégre az ilyen falási rohamok deplánne bugyigumiolvasztó hőségben tutiziher náluk dekódolva vannak különféle pszichiátriai kórképek alakjában.

Eskü, hogy nekem semmi stikkem nincsen, azokon túl persze, amiket itt bőszen beismerek, lásd a könyvbuziság, az orvosi dolgokhoz való elmebajos vonzódás, a sajtőrület, a sorozatfüggőség és a Grace klinika imádat, és mondjuk még a nyomdafesték szaglászás és a grafomániám.

De csoda-e, hogy ilyen fehér embernek abszolúte nem való időben elgurul a gyógyszerem? Kibekkelhetném ezt is, átalhatnám a nyarat, de azért az mégsem megoldás. Persze azt nem tartom kizártnak, hogy már csak flessből, de szundítok egy negyedórát.

Emlékszem, mikor még töpörödött ugrifüles voltam és a papa által rendszeresített megnevezésem a "csuri" volt - amelyet időnként még ma is előhúz - ilyen időben már rég pihiztem a kanapén. Megettem a mama által készített finom ebédet, aztán a macimat fülön ragadva elsunnyogtam a kanapéra szunyálni. Papa ült a fotelban, olvasta a napi sajtót, fejtette a keresztrejtvényét, én meg záros határidőn belül már álomországban róttam a köröket.

[caption id="attachment_1496" align="aligncenter" width="388"] Ha jól tippelek, 1990, talán '91 nyara... Papáékkal a hintaágyban[/caption]

Ennek a cukiságnak viszont van egy a felnőttlétemre kiható hátulütője is. Ha végzünk a vasárnapi ebéddel, és mosogatás után feldobom magam a kanapéra, hogy én akkor kérem szépen olvasok - ne adj Isten, tanulok - akkor annak maximum negyven percen belül könyv-, és füzetelhajítás a vége: fordulok egyet és alszok, mint a jógyerek-koromban (papának ugyanis hithű meggyőződése, hogy kislánynak jó voltam és okos, most meg csak a nagy pofám van :D - drága barátosném, Emese, bólogatást befejezni!).

Ő ezen mindig nevet, hogy na, csak nem aludni készülődöm, mire én felvázolom neki a nagy büdös helyzetet, miszerint az újságzörgés az évek során olyan erős összekapcsolódásba került a szürkeállományommal, hogy ha ő olvas, én nyolc kávé plusz három bomba után is automatikusan elalszom.

Ezt ő nem hiszi. Én tudom.

Most nem zörög újság, de a ventilátort beállíthatom szélfunkcióra, berakok egy laza összeállítást, beflesselem, hogy a mexikói partoknál fekszem egy pálma alatt és elfeledkezem a világ összes mocskosságáról...

Szép álmokat :)