(Evelynn White szíves figyelmébe, aki hozzám hasonlóan iszonyodik mindenféle, a bejegyzésben megemlített élőlénytől. Jó iszonyodást, és mielőtt feltennéd a kérdést, igen, vannak ennyire hülye emberek : )

Még most is kiráz a hideg, ha azt a műsort felelevenítem: Gordon Ramsay szokásához híven levett a lábamról a csodakajáival, amiket a vendégek elé tálalt, de aztán jött egy furcsa kanyar a menetben és valami olyat is  láttam, ami még mindig kísért.

A bugyiolvasztós desszert neve körte tatin: egy csillagánizzsal és vaníliarúddal fűszerezett, karamellás rumos szószban úszó, leveles tésztába forgatott desszert vaníliafagylalttal tálalva és nem, nem ez volt, ami kiborított.

Azt gondolom mondanom nem kell, hogy a nyálelválasztásom a műsor idejével együtt  fokozódott és hogy akkor mindjárt nekiálltam volna a nyalánkság elkészítésének, feltéve, ha van itthon körte. Meg rum. Meg vaníliafagyi. Meg csillagánizs.  És vaníliarúd. Mit ad Isten, ezek közül semmi sem volt, de még leveles tészta sem, így a hátsófelem pihent tovább a fotelban és igyekeztem arra koncentrálni, hogy a nyálam a szám határain belül tartózkodjon.

Ezt a mutatványt nagy nehezen véghezvittem, de arra nem számítottam, hogy drága Gordonunk ezek után még bemutat valami olyasmit is, amitől nem a nyálam akarja majd elhagyni a számat...

Rólam tudni kell, hogy szeretem a sajtot. Nem mondom, hogy szakértő lennék, mert leginkább a trappista, pannónia, eidami, cheddar, ementáli, és camembert sokszögben lavírozok, de azért tudok a többiről is ezt-azt. Műtét után volt szerencsém az óvári sajthoz, ami kedvemre való és a mai napig bármikor szívesen megenném, de amúgy nem vágyom kipróbálni a különféle kék és fekete színekben pompázó csodasajtokat. A büdös pálpusztairól nem is beszélve. Most már pláne nem.

Gordon vendége ugyanis tett egy kirándulást a Szardínia szigeteken és onnan egy meglehetősen horrorisztikus meglepivel tért vissza.

Ottléte alatt megkóstolta a sajtok rémét, a sajtmániások rémálmát, a Casu marzu nevű borzalmat.

Miért nevezem annak?

Ó, hát mert nemes egyszerűséggel az.

Ez a sajt (????) kecsketejből készül. Éljen Mekk Elek.

Semmi baj. Csakhogy az elkészítése és a tálalása picinykét gyomorforgató: a tejből elkészített túrót jó meleg helyen tárolják azzal a célzattal, hogy azt majd a legyek telepetézik... Jól olvasod, szó nincs tévedésről. Sajnos.

A birkái ezután örömködve várják, hogy a kis haszonállatkák féreg formájában megjelenjenek a cuccban és beérleljék azt a sajtnak már nem nevezhető fehér szutymókot...

Eztán a sajt tetejét lekanyarítják, és az ocsmány, undorító fehér állatoktól zsongó izétráküldik valami tésztafélére és szépen elfogyasztják élőlényestül, sajtostul, kenyerestül.

Leöblítik valami szesszel és elégedetten terpeszkednek a parton.

Hát ha valaha ilyet etetnének velem, tuti zsilettpengékkel küldeném le, mert nem bírnám elviselni a tudatát sem, hogy bármi ilyesmi bekerült a szervezetembe.

Ezek a félőrültek meg büszkén verik a mellüket, hogy mekkora császárok, mert ilyet aztán csak ők csinálnak és mekkora a kultúra és milyen idióta a sok ország, aki ezt a cuccot betiltja, mikor ez akkora nagy csoda.

Csoda hát! Csoda, hogy élnek. Ugyanis, ha az ember nem az undorba és a folyamatos öklendezésbe pusztul bele - nálam már a gondolat hatására is aktivizálódik az inger - akkor jó esélye van arra, hogy gyengébb emésztéssel a dögök megússzák a gyomorsavas merülést és mondjuk vándorútra indulnak a testben...

Na ebből a "nyalánkságból" kapott Ramsay is, és nagy kelletlen megkóstolta a rémségek koronázatlan királyát.

Mikor végre leküzdötte a torkán, a csávó közölte vele, hogy az íz, amit most érez, órák hosszat tart majd a szájában, mert szinte bevonja azt.

Nos, én ekkor ugrottam volna vissza a konyhába és hozom ki a filézőkést és azzal szedem darabjaira a nagy ízvadászt, ám Ő hős pasi lévén nyelt egyet, és egy "ezt előbb is mondhattad volna, cseszd meg" mondattal visszaindult a főzőhelyiségbe.

Pfujj.

A másik idiótát az újságban olvastam: a fickó bazi nagy kígyókkal osztja meg az életét, és befekteti őket az ágyába, majd esti mesét olvas nekik.

Olvasnék én nekik valami jó kis vudu varázsigét, meg átkot, meg pár ráolvasás is kapóra jönne. Ott fekszenek a csúszómászók felette, mellette, alatta, és ő olvas nekik. Anyukáááád.

Az elmeroggyantaktól ments meg, Uram minket.

Nem igazán fér a fejembe, hogy mi kell ahhoz, hogy egyesek ilyen tetteket vigyenek véghez? Elhiszem, hogy nem volt gyerekszobájuk, meg anyuka nem ért rá velük foglalkozni (mert teszem azt épp a legyeket babusgatta a cazu marzu-n), de kevésnek érzem magam a titok megfejtéséhez.

Persze ez a kígyós mizéria még talán mindig a jobbik eset, mint teszem azt a madárpók, meg az olyan állatkák, amik ha 'véletlen' kiszöknek a helyükről, egyszerűen eltűnnek. Mint mondjuk egy "cuki" skorpiócska. Többet a házba nem tenném be a lábam, nemhogy a helyiségben lefeküdjek aludni...

Erre rém egyszerű indokom is van: lefekvés előtt előfordul, hogy szembetalálom magam egy aprócska bogárral vagy valami szúnyogfélével és ennek sajátságos következményei lesznek: aznap éjjel jó szokásom beleszőni az álmokba az ízeltlábúak adott példányát és volt, hogy csatak vizesen, vonyítva ébredtem és kapcsoltam hisztérikus ütemben villanyt, mert álmomban bizony láttam, hogy a szemközti falon nyüzsögnek a dögök. Nem hogy több példány, de egy szem sem volt még 10 méteres körzetben sem, de az én elmém és tudatalattim már csak ilyen vicces jószág. Hogy szakadna rá az ég.

Az elsőként említett húsos tejterméket pedig azért se venném a számba, mert én egy hideg főzeléktől is öklendezni tudok, annyira nem bírom; így valószínű, hogyha a kaja megmozdulna a számban, el is pusztulnék agyvérzésben cirka kettő másodpercen belül.

Szeretem a kutyusokat (nem enni!), meg a nyuszit, lovat, kisoroszlánt; na de hogy férgekkel paktáljak le - inkább a halál. Aludni meg kisebb párnasereggel szoktam, fej alá, fej mellé, has alá, hát mögé és reggelre sokszor ágy alá helyezvén őket. Mikor Barátosném nálam aludt és ágyaztam neki meg magamnak a franciaágyon, állt csak a halmozottan púpozott fejalávalóim mellett és felváltva nézett rám és az ágyra.

- Hmm, én laposan alszom...

- Ja, azt nem is neked szántam.

- Megnyugodtam, mert ez a hegyomlás... Nem tudom mire vélni.

- Én így alszom.

- Hát majd megfigyelem hogyan, mert ilyet én még elképzelni sem tudok...

Való igaz. azzal az erővel maradhatnék a fotelben is, de a vízszint az mégiscsak vízszint, mégha időnként nagyobb is a szög, mint negyvenöt fok.

Nekem ez a bolondériám alvás terén, nem a kígyók; kaja terén meg újabban a gabonapehely, de orrvérzésig és boldog vagyok.

Ki tudja, lehet, hogy az a dinka bácsi a csörgőfarkúakkal még nálam is boldogabb?

Szavazni pedig ér ;)