Suz'n Világa

"Egy orvos eltemetheti a hibáit, de egy építész csak azt tanácsolhatja az ügyfeleinek, hogy ültessenek kúszónövényeket..."

 

Rémisztő, felemelő, erőt adó, kétségbeejtő - leginkább így tudnám jellemezni a fejemben kialakult helyzetet.

Tisztában vagyok vele, hogy a fenti jelzők két-két darabja pont szöges ellentétben áll egymással, de ez adja vissza a kavargó érzelmeket leginkább. Én magam is ellentétben állok, két pólussal létezek, mint valami elcseszett mágnes és képes vagyok saját magammal is hajba kapni - szőke nő lévén, ugyebár.

Ez történt egyik délután is, mikor hulla fáradtan küzdött a jó kislány és a lusta dög énem, hogy ugyan elmosogassak-e rögvest, vagy előbb dögöljek kicsit meg és aztán emeljem meg a seggem a kanapéról. Győzött a született feleség. Némi csendes vonyítás után cirka kettő perc alatt kivégeztem a pár tányért, még a szekrénybe is berakodtam, majd megindultam a nasiraktár irányába és fennhangon azt mondtam:

- Hát ezért kellett nyávogni, baszdmeg? Te tiszta hülye vagy. - mindezt úgy, hogy a lakásban egyes egyedül tartózkodtam. Agybajos Zrt.

Persze ezen ilyen öt nap után kettő ezredmásodpercig sem kellene csodálkoznom, de csak megteszem.

Szeptember kilenctől tizenháromig volt előírva a kötelező belgyógyászati gyakorlatunk első szakasza, ami nekem két hétre előre gyomorideget okozott. Egyrészt ott volt az a rengeteg emlék, a rengeteg beidegződés, másrészről meg a lehetőségek tárháza. Félelmekkel vegyes örömteli várakozás, ami előidézi a murányi kutya effektust (mikor ezt leírom, eszembe jut, hogy ugyan használom a kifejezést, de nem tudom mit jelent. Olyan ez, mint a kokyu nage. Rá is kerestem. Meghaltam a röhögéstől... remélem a posztot azért be tudom fejezni...).

Szombat reggel már olyan voltam, mint egy mérgezett egér, de mivel ennek a melléknévnek  fokozása ismeretlen számomra, nincsenek szavaim rá, hogy milyen voltam vasárnap este. De a hülyének egy igen felfokozott esete, az egyszer fix.

Előre eldöntöttem, hogy én tíz órakor már rég szundikálni fogok, hogy másnap ötkor(!!!!) frissen és fürgén keljek ki a meleg ágyból - de ennek a tervnek a tízórási része pont úgy dugába dőlt, mint friss és fürgés. Szívás, de valahogy előre tudtam.

Mikor 4:55-kor megszólalt a telefonom, és eljutott a tudatomig, hogy ez most azért vernyog, hogy pattanjak a fürdő felé, megemlegettem minden oktatáshoz és gyakorlati képzéshez és kórházi vezetéshez kötődő személy összes nőnemű felmenőjét, de még a dühöm e módú nullsza hangerős kinyilatkoztatása sem vezetett eredményre. Továbbra is kurvaálmos voltam.

Miközben azon küzdöttem, hogy lehetőleg néma csendben tevékenykedjek, természetesen minden lábos felborult, minden púderecset leesett, a nadrágom övcsatja nekicsapódott az ajtófélfának - mintha direkt éreztetné velem az univerzum már a nulladik percben, hogy egy rakás szerencse vagyok. De ha egyszer valamilyen véletlen folytán megúsztam a müzlistálba belefejelést, útnak is kéne indulni. Kórházi szerelés táskába, kaja elrakva, és igyekezzünk nem sugárban rókázni az idegességtől - mission impossible.

Az igazi pofon akkor ért, mikor kiléptem a 15 fokos reggeli (hajnali, éjszakai!!!) vaksötétbe és nekiindultam a városnak.

Okos szőke, menjél persze a temetőn keresztül. egyik pillanatban azon járt az eszem, hogy biztos valami hülye kis ribinek néznek, aki ilyenkor csattog haza a vasárnapi buliból; a következőn pedig azon rettegtem, hogy valami buliból hazainduló részeg megtámad és megöl. Csupa pozitív gondolat, csupa vidámság.

Nem segít itt még a Lady Antebellum sem. Need you now, need you now - nem is tudom, hogy ilyen esetben bátorító ölelésre van-e inkább szükség vagy bújjak a takaró alá és csináljak úgy, mintha nem is léteznék. Zseniális ötletek, á la Jeanne D'Arc!

Két képzeletbeli saller és róttam tovább az utat. Úgy féltem, mintha engem akartak volna kibelezni (ismét), holott azért mentem, hogy szegény betegeket gyepáljam. Túl jó az empatikus készségem. Ez később is kiderül.

Nagy nehezen eljutottunk a helyünkre, adott némi biztonságérzetet az, hogy még három ismerős arc parázott a helyzettől úgy, mint én; illetve ha belegondoltam a páciensek helyzetébe, hogy három remegő, ám kalandéhes gyakornok feni rájuk a fogát; beláttam, hogy talán nem is annyira a rossz oldalon állok.

Az első frász ott ért, mikor kiraktak elénk fecskendőket, tűket, és különböző kiszerelésű üvegcséket, hogy akkor keverjük be a déli gyógyszert. Bár mindent háromszor ellenőriztünk, és még az ellenőrzést is csekkolták; folyton azt éreztem, hogy tuti, hogy rosszul keveredik a cucc, vagy valami történik és valakinek baja lesz. Természetes első reakciók. De elkészültek a kutyulmányok és megnyugodhattam. Míg azt nem mondták, hogy akkor add be.

Hogy a branülre kössünk infúziós szereléket és azt folyassuk le? Meg légtelenítsünk? Tuti ott marad egy tetves buborék!

Legszívesebben elbújtam volna, annyira féltem, hogy az amúgy is tönkretett vénájú betegeknek én cseszem széjjel a karjukat - ehelyett a nekem jutott bácsi, mikor végeztem felnézett rám és azt mondta:

- Nagyon finom keze van ehhez, holnap is jöhet beadni.

Na, ez volt a nap csúcspontja, itt akartam örömömben sikítani. Meg két órakor, mikor letelt a nap és búcsút intettek a leszakadó derekunknak.

Úgy éreztem, életemben nem voltam olyan fáradt. Kilencven kilós nénivel hagytak magamra, hogy akkor mosdatás, ágyhúzás, tisztázás. Úgy, hogy körülbelül mozdulni nem tud. Én vagyok ötvenöt kiló alulról. Yepp!

És ő csak egy beteg volt, a nagyon sokból. Hulla voltam. Teljesen. Fekvés-alvás. Újnap. Rögvest.

Mintha tíz percet pihentem volna, hipp-hopp elött a reggel és vele legrosszabb nap a héten.

Tíz óra sem volt, ami ha azt vesszük, hogy műszak fele, jó; de mégsem. Az egyik néni, akivel egy mondatot sem beszéltünk ugyan, mert nem volt olyan állapotban, elment.

Sokk. Nem az első életemben, és nem a legnagyobb, de sokk. Nem ő, hanem a saját emlékek. Tudtam, ez oda fog vágni. Tudtam, hogy lesz ilyen. Mégis. A gyomrom megtelt azzal a tehetetlenséggel, amit már kétszer éreztem. Láttam valamit, amit már eddig sem kellett volna. Kimentem.

Fogtam magam és kisétáltam a kórteremből. Tudtam, hogy ki kell mennem.

Egyetlen pillanatig érdekelt csak, hogy ki mit gondol, majd kivonultam és leültem.

Mondhatjuk, hogy gyenge vagyok. De én nem így fogom fel. Felismertem a korlátaimat és nem feszítettem túl a húrt. Beismertem, hogy ennyi és félrehúzódtam, ahelyett, hogy ott estem volna össze.

Erős vagyok - ezt mondtam magamnak.

Túléltem a napot, megcsináltam. Később átmentem a gasztrós rendelésre, mintha hazamentem volna és végignéztem egy tükrözést. Tartottam a beteg lábát, míg a doktornő dolgozott. Néztem és füleltem.

A túloldalon álltam.

Bejött a kedvenc nővérem, majd az asszisztens is:

Zsuzsa a túloldalon? Milyen érzés?

Hihetetlen. És mégis, minden rezzenését éreztem a betegnek. Tudtam, mikor miért nyüszít. Eszméletlen.

Hosszú nap volt, a fejem zsongott, csendet akartam kint és odabent is. Hazamentem, rekordidő alatt befaltam egy púpozott tál tésztát, majd fejemre húztam a takarót és két órát aludtam. Álom nélkül. Hálaistennek.

Este elmentünk kicsit 'lazítani' és valahogy rögtön értettem a Grace klinika azon részét, mikor műszak után kikötnek Joe-nál a bárban...

 

Annyira szerettem volna bedönteni egy valamit, hogy még távolabb kerüljenek az emlékeim, de aznap estére még volt egy szem az antibiotikumból, hogy véletlen se örüljek. Kóláztam. De orrbaszájba.

És akár a hét későbbi napjain, rögtönreggellett, és én nagyonutáltammegint.

Igyekeztem bemesélni magamnak, hogy meleg van és napfény, és nem öt, hanem kilenc óra, vajmi kevés sikerrel jártam.

Persze, mire beértem, mindig jobb kedvem lett, mindig töltődtem kicsit, mindig vártam valami új kalandot és az új kaland mindig beköszöntött.

A tükrözéstől eljutottunk a polipeltávolításig, az infúzió összerakásától a szuriig és rengetegszer köszönték meg a segítséget.

A liftben és a folyosón a betegek és a hozzátartozók előre köszöntek, más osztályos dolgozók mosolyogtak, ha összefutottunk. A mentősök vigyorogtak, ha megláttak minket, a munkások meg hozták a formájukat, csak itt épp az egyenruha fokozta a hatást.

A hét legnagyobb dilemmája viszont az utolsó nap ért utol. Egész héten tolódott egy műtét, egy tracheostoma. Elrendezték, hogy bent lehessünk. Bent akartunk. Tiszta Grace klinika. Négy őrült, aki azért ugrál, mert egy komplikált műtét vár valakire.

Akartam. Nem ment. Elismerem. Nem mentem be. Ismét felismertem a korlátaimat, és szembenéztem. A héten legyűrtem a tűparát. Szúrtam és végignéztem, ahogy vért vesznek. Ment. Hős.

Lassan, de haladok. Sokat adnék érte, ha rezzenéstelen arccal bírnám nézni a kaszabolást, de ehhez (még) kevés vagyok. Lehet, hogy nem is leszek több. De dolgozom rajta.

Mindenkinek megvan a területe. A kaszabolás és a halál nem feltétlen az enyém. Mindenhez hozzá lehet majdnem szokni, de nem erőszakolom meg magam, mert ennek is oka van. Az egészségügy ezerarcú. Jártunk laborban, emberek minták között és mikroszkóppal. Páciens helyett egy lelet és egy vizsgálatkérő lap.

Kösz, de nem.

Embereket akarok, betegeket, akiken segíthetek. Egészséget a betegségből. Elfogadom, hogy mindenkin nem lehet segíteni, és azt fogom nézni, akinek sikerült, nem azt, akinek nem. De egy másik területen. Nem a halál érdekel.

És meg fogom találni az én területemet. Ezért van a sok gyakorlat ezer helyen. Egyszer ott fogok állni, és tudni fogom, hogy ez az én helyem. És arra megyek majd tovább. Addig pedig szívom fel a sok tudást és a fecskendőbe a cuccot. Attól, hogy nem úszok vérben, még érdekel. És attól, hogy nem mászok bele más mellkasába, még igenis este az ágyban elolvasom, hogy hogyan teszik.

Nyakig pedig maximum a jénaiba bújok bele és a csirkemájon próbálgatom a metszéseket. Aztán a jó ég tudja.

A desperate houswife énem is sokáig kusshadt, ma mégis a konyhában töltöttem a napot, holott pár éve mirelit hús kisütése is falakba ütközött. "Annyi a világ, amennyit beletöltesz."

Én cseppenként haladok.

Azt hiszem hivatalosan is kimondhatjuk, hogy a nyárnak idénre befellegzett.

Beköszöntött az eddig-nem szerettem ősz, viszont most kampányolok mellette.Akarok dolgokat enni-venni, helyekre menni, hogy kivel mit, meg majd rájöttök :)

 

Kiakadtam. Reggel. Saját magamra.

Ülök a megszokott sulibacipelő járatomon, bámulok kifelé az ablakon, fülembe ciripel ATB nosztalgikus In love with the Dj-je, és szemlélődöm. Csak úgy jártatom a szemem az embereken le-fel, mikor észreveszek egy fiatal párt.

Nem többek 16-17-nél, világegyszerű öltözet, és a csaj táskáját, ami rég nem iskolatáska, csak valami trendi batyu, a srác viszi a sajátjával együtt.

Első gondolatomat - de édes! - csírájában fojtja el a szekírt énem, én megjegyzem magamban, hogy maximum annyiról lehet szó, hogy a csajszi még nem adta be a derekát és a srácnak tepernie kell. És teper.

Ennyit erről. Kihalt a romantikus énem. Nekem! Mostanában nem izgat a csoki sem.

Hová fajul a világ?

 

Mert szexi.

Ez kommentár volt?

Francos franc.

https://www.youtube.com/watch?v=aTbG1hG2AFA

Az eddigi mondhatni nyugodt reggeleimet innentől kezdve felváltja az unott pofájú és a hőzöngő iskolás bagázst kerülgetős rohangálós napindítás és van egy olyan érzésem, hogy ez fél három táján sem lesz másként.

Szeptember másodika van, ma megkezdődött a tanév, pechesebbje már tegnap évnyitón ült leplezetlen undorral, én meg bámultam utánuk a Gino teraszáról és csak hülyézni tudtam őket.

Nem titok, hogy az ő korukban én is köpködtem, meg ríttam ezerrel már augusztus huszadikán, hogy kezdődik a szekír-műfaj nemsoká; de mai fejjel... imádnám. Persze az érjünk be 7:45-re című előadást sosem díjaztam, de mindig volt bennem valami várakozás, valami izgalom, főleg ha mentünk füzeteket venni, meg tolltartót... az volt a sulikezdés fénypontja. Meg a karácsonyi szünet. Mert már a második nap persze azután sóhajtoztunk.

Az első órákon kapásból leközölték, mikor írunk ismétlést abból, amiről az ember lánya úgy érezte, hogy nem hogy ismételni nem tudna belőle, de arról sincs harmatos gondolata sem, hogy egyáltalán azt milyen tárgyból tanultuk, és legfőképpen mikor.

Ez tükröződött a ma reggeli buszon is, csupán szolid 10 év különbséget láttam az akkori én korombeliek és a  mai ifjak között: mi még szolid szoknya, fehér blúz, minden amit előírtak, ők pedig cigarettával, és Louis Vuitton táskával a kézben tipegnek a tűsarkaikon, kikenve-fenve, mint holmi minimacák.

Más világ van, tudom, de nekem ez valahogy nem megy le a torkomon.

Még mindig nem.

Pont  véget ért egy elég nehéz hét, és wíkend kezdő löketét egy nagyon kedves Bloggerina adta meg.

Evelynn Whité volt az első blog (Rendkívül vicces bejegyzések blogja - nem túlzás Drágám, könnyesre tudom röhögni magam az oldaladon. Írj, írj, írj!), amit elkezdtem olvasni, mi több, követni. Belebotlottam és ottragadtam. Aznap hajnalig túrtam az oldalakat Nála, majd írtam egy üzenetet, melyben gratuláltam a munkájához. Ott, akkor elkezdődött valami!

Eltémázunk blogon és blogon kívül, blogról és bogarakról, illetve az őket megjelölendő gyűlöletünkről és úgy általánosságban kis világunk nagy baromságairól...

Mikor megláttam az üzenetét pénteken munka végeztével a mindenki gyepálta fészbukon, fülig szaladt a szám. Írjak akármennyire azért, mert csak szeretek, (és mert mégis egy mocskos exhibicionista oroszlán vagyok, vagy mi a fene) mégis más, ha a legfőbb kedvencem jelöl egy blogvilágban keringő díjra. Nagyon, de tényleg nagyon köszönöm! Imádom az Olvasóimat, a Követőket és a (dehülyeszó) Rajongókat, mégis, ha az Olvasóm egy nagyszerű Írónő is - akkor jön a na! :)

A díjazás menete:

1. Linkeld azt, aki téged jelölt.
2. Válaszolj a tíz kérdésre, amit feltett neked.
3. Jelölj te is tíz, de legalább három embert 
4. Tegyél fel tíz kérdést.
5. Tudasd a jelöltjeid blogján, hogy Liebster-Díjat kaptak tőled.

A szabályok szerint most nekem kell jelölgetnem... Legyen. Nehéz válogatni, sok a téma, sok a stílus, de Ők itt nyolcan meg tudtak fogni.

Dórika és a High heels and cakes: Nem azért, mert olyan világban élünk, de akkor is érdekel más véleménye, más élete, más nézőpontja. Olyan vagyok, mint egy dinka labradorkölyök - minden tud érdekelni, főleg ha más nyitja rá a szemem.

Hanna és az Életem morzsái: fiatal, magyar hölgyemény messzi tájakon - sok élmény, jó írásmód, betekintés egy új ablakon. Mi kell még?

Petra tükörje, mint Tükröm tükröm: sokszínű, lendületes és vonzó. Vonz, mint tükör a nőt, mint mágnes a vasorrú bábát, a lényeg a sok-sok betű!

Angelocska blogja - Metálozott Angelocska: na, itt már nem biztos, hogy tüllről és lamúrról fogunk olvasni, de nekem, mint írásbúvárnak sok tekintetben motiváló, arról nem beszélve, hogy tulajdonképpen miről is szól az oldal...

Csigaház blog Lettitől: felesleges bármit mondanom, egyszerűen kell és kész!

Kulcs a párkapcsolathoz:  mondhatjuk persze, hogy ahhoz nincs kulcs és a többi, de több nézőpont még mindig többet ér, mint fejjel rohanni a falnak - elvekben bővelkedve is akár!

NŐtudat: így is lehet, így is csinálják, és én ebbe is belevetem magam. Tanácsok, módszerek és gondolatmenetek, melyek könnyebbé és jobbá tehetik a mindennapjainkat...

Kismama diéta blog: bár még ott nem tartunk, olvasni mindig ér, könyvmoly lévén meg pláne cél, abból pedig, ha előre tud valamit az ember lánya, világvége még nem lett!

Íme hát a kérdések, amiket Evelynn intézett hozzám, és rájuk adandó válaszaim:

• Manapság egyre többen vezetnek blogot. Szerinted miért van szükségünk arra, hogy megosszuk az életünk – esetenként intim – részleteit számunkra teljesen ismeretlen emberekkel?

Érdekes kérdés, talán a világ tart erre. Válaszolni nem is tudok rá más nevében, csakis a sajátomban, még ha divat is pletykát generálni, más életéről nyilatkozni... Ezt anno feltették és felteszik ma nekem is, hogy ugyan minek kell ezt, meg a jóindulatú 'na és kit érdekel?' de én tudom miért csinálom. Elsőként ott a grafomániaként elkönyvelt egyik agymenésem, hogy mindig mindent le kell írni. Jó, azért is, mert egy szitaagyú szőke némber vagyok, meg azért is, mert kell egy kis nyom. Van, aki graffitizik, van, aki énekel. Jobb ez így Nektek. Tudom. A másik dolog pedig az, amiről már itt írtam, hogy bár nem tud fájdalmat csillapítani, de mikor több tíz, húsz, esetenként száz embernek mutathatom meg örömömet, bánatomat, kicsit kevésbé szúr az, hogy Nekik már nem tehetem... Néha csak még jobban fáj, hogy nem; de néha erőt ad és továbblök. Köszönöm!

• Véleményed szerint melyik a legjobban sikerült írásod/bejegyzésed?

Húha, ha erre kell egy atombiztos választ adnom, inkább lőjetek le. Vannak nagyon szeretem írásaim, meg vannak a nagyon szeretitek írások. Van, amin röhögünk, és van, amin sírunk. Szerintem ebben pont ez a jó. Ha azokat a haláli statisztikákat nézzük, négyszázharmincötször olvastátok el a Pitizés és csapkodás - álláskeresés magyar berkekben című kifakadásomat, amit azóta is igaznak vélek... Ricinusos hajnövesztés, ennek is volt és van a mai napig sikere, hiszen a szép haj mindig sikk lesz, de most az én véleményem kéne... Nehéz. Ha vidámságra vágynék én tuti a Herceg a polcok között után nyúlnék. Amikor pedig nekikámpicsorodok a kórházas cirkuszaimnak és azt akarom érezni, hogy van erőm és Jeanne D'Arc-om, felidézem a műtét körüli időszakot. Akit pedig úgy zusammen érdekel a miért, elmondtam mindent a bemutatkozómban...

Egyszerűen nem tudok választani, ez a nagy büdös helyzet. Nem azért, mert akkora zseni vagyok, de mindenkivel egyet tudok érteni, mikor azon megy a téma, hogy melyik a legjobb. Nem egy a témakör, nem egy a hangulat, talán csak a pofám akkora mindig (a professzorom előtt mégse), úgyhogy rátok bízom. Szerelemről, betegségről, vagy aikidóról - írtam eddig, írok eztán is, Ti pedig majd rámutattok, hogy mi merre hány méter!

• Ha tehetnéd, a világnak melyik pontján élnél a legszívesebben?

Legszívesebben és legkevésbé és legjobban - nem bírok választani, soha nem is fogok megtanulni. Kétféle rántott hús közt is félórát vacillálok, nemhogy ilyen álmodozós kérdéseken.

Sorolom, jó?

Az otthonomat, Csopakot és Veszprémet mindenképp ide sorolnám - hacsak meghallom, hevesebben ver a szívem...

Álmodozni meg alkotmányos jogom, úgyhogy csapongásra fel... Mexikóváros, Írország, New York... csak a tömeget meg a bogarakat hagyjuk ki, meg a forgalmat és a metrót...

• Tételezzük fel, hogy megnyerted a lottón a 2 555 milliót. Mi lenne az első dolog, amit megtennél (már azon túl, hogy visítozva ugrálod körbe a szobát)?

Ismervén pénzszórási szokásaimat és a spórolási képességeim teljes körű hiányát; leköttetném a 80%-át... Ez lenne a legjobb, amit tehetnék. Utána meg úgyis beindulna a bolondéria...

• Láttál már olyan filmet, ami szerinted az első kockától egészen az utolsóig tökéletes?

Mocskos romantikus énem itt üvölt bennem, hogy a Pearl Harbor - Égi háború. Végül is, szerintem több, mint tízszer láttam, ami csak bizonyíték arra, hogy megfogott. Mindig imádom, mindig bőgök rajta, még akkor is, ha körülbelül kívülről fújom szövegestül, jelenestestül. Jó pasi(k), imádnivaló nő, egy jó sztori és láv. Nekem örök és tökéletes, mégha nem is az, hiszen ilyen fogalom szerintem nem létezik.

• Melyik híres ember helyében lennél szívesen?

Híresnek lenni szívás. Állandóan azt figyelni, hogy ki mikor mit szól a saját életemhez, azt hiszem kiakasztana. Ha pedig jobban belegondolok, egy "szabályzóval" nem is lehet rossz. Kár, hogy a híresség előnyeit és hátrányait ki-be kapcsolgatni nem lehet (mondjuk a minap azzal hívott fel a szomszédom, hogy a másik utcalakó szerint esküvő lesz nálunk, speciel az enyém. Méltányolom az igyekezetüket, és kérem őket ezúton is, hogy hívjanak meg rá!).

Nagyon szeretem Blake Lively, Katherine Heigl és Sarah Michelle Gellar stílusát, de testhezállóbb ha azt mondom, jó lenne úgy befutni, mint J. K. Rowling vagy Stephanie Meyer vagy épp J. K. Hamilton...

• Ha tehetnél egy utazást az időben (a saját életed kezdetén túl is), melyik évben szeretnél megérkezni?

Jézusom, Ev, ezek a kérdések! Mit mondjak... Lehet, hogy újrakezdeném 1988-ban, de az is lehet, hogy visszahúznék egészen Sissiék korába - feltéve, ha rám nem vonatkozna az a sok hülye szabály a lá spanyol etikett...

• Hány barátod van a Facebookon? Közülük hánytól kérhetnél az éjszaka közepén segítséget?

Facebook és a barátok - jó kis párosítás. Na, jó. 367 darab emberke. Mindtől kérhetnék, leszámítva a Veszprémi Nagyórát. más tészta, hogy úgy küldenének el édesanyukámba elég sokan, hogy füstölne tőle a szomszéd füle is, de ötöt szerintem nyugodtan felcsöröghetnék.

Jó, nem Téged!

• Hamarosan vége a nyárnak. Szerintem ez a tény rémisztő. Neked mi erről a véleményed?

Egyszer véget ér... Marhára tetszik pár csizma, kicsit jó lesz gardróbfrissíteni, de örülnék, ha még egy darabig 15 fok környékén maradna a hőmérő higanyszála... a havat meg melegről ablakon át szeretem csodálni. Fuck you, előre várom az esik a hó-s posztokat...

• Idegesítenek a kérdéseim?
• a. ) mérsékelten
• b. ) meglehetősen
• c. ) marhára

Nem a válaszokkal van gondom, hanem azzal, hogy ki kell ötölnöm most tízet. Francos franc, előre is bocsánat! :)

Nos drága Blogközönség, íme hát az én tízesem:

1. Volt-e valaha olyan divat vagy mánia, ami kezdetben utálkozásra és anyázásra késztetett, majd addig tolták lefelé a torkunkon, hogy beleugrottál esetleg magad is rajongó lettél? Mi volt ez?
2. Hiszel a női-férfi barátságban? Miért?
3. Mi az, amit az internet legnagyobb előnyének illetve hátrányának tartasz?
4. Mi az a dolog, amire havi szinten költesz úgy, hogy tudod, hogy félre is tehetnéd, mert igazán meg lehetne nélküle lenni, de mégis hónapról-hónapra újra elcsábulsz?
5. Legromantikusabb tett/gesztus, amiben valaha részed volt
6. Ha bármivel foglalkozhatnál a világon, tanulhatnád, meg is érné anyagilag - mi lenne az?
7. Legnagyobb félelmed az életben?
8. Véleményed szerint mi tesz jóvá egy blogot?
9. Egyetlen szerelem vagy több Igazi? Melyik a létező a Te életedben vagy éppen melyikben "hiszel"?
10. Kedvenc könyved?

Még egyszer köszönöm a jelölést, és előre is köszönöm a válaszokat :)

Túl a századik làjkon!  Köszönöm  Mindenkinek! Te làjkoltad már az oldalt? 

Időpont szombat reggel, helyszín az egyik volánjárat középső szekciója, útban Galgahévíz felé.

Ülök az ablaknál, az ajtó előtti ülésen, fülhallgató az agyamban, lágy dallamok és frappáns rapszövegek zengedeznek a hallójárataimban, a Párom mellettem.

Nagy szerencsém, és nagy szerencséje, hogy már ismerjük és szeretjük egymást bő négy hónapja, mert különben kénytelen lettem volna akkor és ott beleszeretni.

Ült mellettem, izmos felkarja a karomhoz ért, bőr a bőrhöz. Kezében az Aikido filozófiája című kötet, amiből leszűrhető, hogy nem egy üresfejű férfiú, művelt és sportos; róla pedig érződik az a jól ismert illat. Erős aromájú, férfias parfüm, olyasféle, amitől egy tenyészbika is az oldalára dőlne, nemhogy én, a Mama szerint hősszerelmes, szőke nőszemély. Én, a pasizás terén mindenféle Jeanne D'arc-ságot bőszen mellőző naiva, aki inkább kesereg hetekig egy elszalasztott lehetőségen, mintsem megszólítson egy neki tetsző pasast.

Mázli, hogy már ismer. Mázli, hogy már szeret. Ha nem így lenne, ott szerettem volna bele első látásra. Mint akkor, anno április végén.

Sebaj. Így megtörtént másodszorra.

Beleszerettem újból, sokadik és első látásra is.

Már megint viaskodik bennem a két énem: az a bizonyos mindent túlélek és az ebbe már biztosan belepusztulok című.
Jeanne D’Arc hol erőnek erejével küzd, hol pedig a sarokban kushad, én meg kapkodom a fejemet, és próbálok pozitív maradni, annak ellenére, hogy a helyzet jelen állása szerint életem egyik fejezete megint negatív irányt vett. Ott tartok ugyanis, hogy múlt hét péntekjén, még augusztus 17-én elslattyogtam vérvételre, mert éreztem, hogy pocakfronton nem épp a dolce vita1 zajlik. Nem azt mondom, hogy döglődés volt meg van, de bizony időről időre azt vettem észre, hogy nem kell annyi kaja, vagy ha kell is, hát utána fájdogálunk. Mikor nagy hévvel ráugrottam a mérlegre, hogy a nagy keservvel összeszedett ötvenhat kiló nyolcvan dekám már tutira hatvan, de legalább 58 stabilan; igencsak rám jött a frász: ötvenhárom. Egyre kevesebb lett a reggelim adagja, napközbenre pedig már nem vettem se nassot, se kaját, mondván, majd este eszem. Ettem, fél adagokat, két evésre. Tudom, hogy ennek a nők 95%-a tapsikolva örülne, de nálam a súlykérdés merőben ellentétes: ötvenöt alatt mocorogni nekem annyit tesz, hogy Lucifer a beleimen rója köreit és ez a Crohn képében jelenik meg. Megint felszívódási zavar, megint fogyás, megint hányinger, a hasam pedig egy négy hónapos terhesség képében tetszeleg…
Ennek bizony a fele sem tréfa, a répáról meg jobb, ha szó sem esik. Ebben a helyzetben zöldség leginkább párolt és pürésített verzióban kerülhetne elém, hogy túl is éljem az étkezést; de azt meg meghagyom a majdani kisfiamnak.
Péntek reggel tehát beszambázok a gasztróra, és kettő perc alatt megint feldobják a hangulatomat az ötödiken: igaz ugyan, hogy lent a sorszámhúzó-regisztrálós atyaúristen bedöglött, de ez sem szegheti kedvem: irány a tű! Kedvenc nővérem széles mosollyal és a szokásos vérszipolyozó felszereléssel vár, és két perc alatt túl is esünk a kényes részen. Mikor megtudja, hogy épp mentőápoló képzésre járok, utána pedig célom a Sote és a dietetikus képzés, felragyog az arca: hát akkor kolleganő lesz a Zsuzsa! Azaz, csak mondanád Zsuzsinak a Zsuzsát, mielőtt kihullik a hajam az idegtől.

A nap kérdése: miért áll az emberek szája előbb rá a zsuzsázásra???

Mikor már jöttem kifelé, a többi beteg irányába, az Asszisztensek Gyöngye is utánam szól, hogy szerdán akkor várnak. Több sem kell a nővérkének, már kiabál is oda neki: a Zsuzsa kolleganő lesz ám!
- Hogyhogy?
- Mentőszakápolónak tanul, aztán meg dietetikus akar lenni!
- Na, tényleg?
Én meg próbálok feltűnésmentesen kislisszolni a lift felé, de addigra az ott ücsörgő páciensek mindegyike bámul rám, szemében az ’ez meg ki a búbánatos fészkesfene, hogy a nővérek így beszélnek róla’ tekintettel.
Hát gyerekek, ilyen az élet. Mondjuk rá is játszom, mert nekem még vérvételre is kell ám csinoskodni, aztán meg van pofám feltenni a kérdést, hogy a fiatal doki miért bámul úgy rám, hogy vissza is fordul? Papa erre annyit felelt:

"Fiam, kettőt találhatsz. Nekem még annyit sem kell."

Eddig tartott a dolog vidám része, eztán jön a keserű méz. Szerdán kivárom a soromat immár direkte a doktor bácsimhoz, és megint kapok egy jó nagy pofont: igaz, hogy fele akkora sincs, mint a múltkori, de azért a büdösfrancbamiértmármegint?
Előadom a történetet, hogy nincsen nekem semmi nagyon súlyos problémám, csak ugye picit fáj hol itt a hasam, hol ott a hasam, és nem eszek úgy, meg fogytam is egy pár kilót, de tényleg semmi vész, csak inkább eljöttem, hogy nehogy gond legyen.
Kérdések a dokitól (vérzés, vizelet, ízületi gyulladás, láz, meg anyám tyúkja), fejrázás részemről: semmi, semmi, tényleg csak ennyi.
A dokim viszont maga a pedantéria, és benyögi:
- Pénteken megnézzük azt a belet, addig meg Klion-kúra.
- Mikor? Pénteken? Ma szerda van!
- Tudom.
Ezzel a ő témát lezártnak tekintette, én meg nembőgöknembőgöknembőgök-mantrával a fejemben hümmögtem meg igeneztem a továbbiakra. Észre is vette, megpaskolta a kezem és megnyugtatott, hogy semmi gond, minden oké lesz.
Mindig ezt mondják, és mégis kurvasokszor nem oké!!!
Most sem.
Búbánatosan elindultam hát a gyógyszertár felé kiváltani a „tisztítószert”, meg az antibiotikumot; majd be a Tesco-ba, hogy legyen mire folyatni a nyálam, elvégre az elkövetkezendő két nap a koplalás és a tisztulás jegyében fog telni.
Bassza meg.

Azért bélgyulladás ide, bélgyulladás oda, nekem utolsó vacsora címszóval még sikerült ezt-azt eltüntetnem, úgy mint két hamburger, fagylalt, meg ilyen laza étkek, de a Tescoban fellelt mikróban melegítős sztrapacskát hagytam a hűtőben pihenni, hogy majd, ha hősként túlélem ezt a tükrözős cirkuszt, jutalmul elnyammogom.
Hiba volt. A súlyosabbik fajtából.
Akárhányszor vánszorogtam el erőtlenül a hűtőig és nyitottam ki, hogy lehúzok két újabb decit abból a narancsillatú, mosogatószer ízű förtelemből, ami az előkészítést biztosítja; előjött belőlem a kisördög:
hogy márpedig én sz**ok az egészre, nem iszok semmit, ami csak rosszat csinál, és igenis megeszem a sztrapacskámat most ott helyben akár melegítés nélkül, a dokinak meg majd küldök egy táviratot, hogy bekaphatja és tükrözzön mást.

Nem tettem.

Jeanne D’Arc kushad. Ittam heves grimaszolásokkal a moslékot, és vártam haza a Drágámat, hogy önt belém egy kis erőt, mert én egyre csak a teraszajtót nézegetem, hogy onnan vetem ki magam… Simán megtehetném, mert az elsőn lakunk és max annyit érnék el, hogy még közelebbről ismerném meg a vákuummatracot és gipszben tükrözne a doktorom.
Ér annyit? Nem ér annyit.
Igyunk mosogatólevet. Mire már pont tele volt a nemlétező tököm háromszor az egész procedúrával, kiderült, hogy szőlőcukrot lehet ám ilyenkor enni nyugodtan, sőt, van, aki még este is kekszet rágcsál.
Több sem kellett, gyors sms-küldés, amelyben szőlőcukorért rimánkodom, és biztosítom róla a szerelmemet, hogy ez bizony legális, és ajánlott és nem az én újabb agymenésem; majd top secret akcióba kezdtem: a legnagyobb titokban beosontam a spájzba) mintha nem tök egyedül csücsültem volna otthon…) és elnyammogtam egy szem kekszet. Egyetlen szemet. De erről az óta is kussolok.
Sajnos megláttam a zabfalatokat is, almás illetve csokis verzióban; a tejkaramellát, a gumicukrot és mindent, amire két napig néznem sem szabad.
Bevágtam az ajtót és gyors hátraarccal megiramodtam a hűtő felé. Persze ahelyett, hogy a bélmosót innám nagy kortyokkal, laza fél litert leküldtem az almalevemből, csak ne érezzem a mardosó éhséget a gyomromban – majd fogadkozni kezdtem, hogy tíz perc múlva megiszom abból is 2,5 decit. Mit tippeltek, ittam?
Egy frászt. Ha fél decinyit le bírtam tolni a torkomon, már lovaggá ütve láttam magam lelki szemeimmel, holott tudtam, hogy ha ebből 3 litert kéne meginni először kettő majd egy óra alatt, akkor a négy óra alatt elfogyasztott erős jóindulattal három decinek sem nevezhető adagom annyit fog érni, mint németben a nix.
Tíz órakor kellett megcsinálni két liter vízbe a 13 tasaknyi (kb mint a Neo-citranos tasik) port, és azt inni két óra alatt. – Álmodik a nyomor. Fogalmam nincs hogyan, leküldtem belőle cirka egy litert, majd a többi landolt a lefolyóban, mondván, majd a második üveggel (7 tasak/liter víz) utolsó kortyig megiszom.
Egyedül otthon, én meg a nuku önuralmam és sehol senki, aki ordítson velem, hogy idd azt a szart már, mint anno drága Mama tette, hát nem is tudom mit vártam.
Annyi előnye mondjuk volt ennek a fajta kutyuléknak, hogy nem okozott hasfájást, mint általában a többi… de ezzel le is zárult a pozitívumok sora.
Eljött aztán a munkaidő vége, Drágaschágom hazaér, kezében szatyor, amit „mit hoztam a hősnőmnek” (ha tudnád baby, mekkora suttyó a csajod…- áh, nem kell tudnod) felkiáltással nyújt át: tartalma két literes 12%-os almalé, két csomag citromos szőlőcukor és két csomag pez féle cukorka.
Nyakába ugrottam, pia importálva a hűtőbe, majd eltűntem a takaró alatt az újdonsult zsákmánnyal. Mint aki két hónapja nem evett, úgy toltam be a szőlőcukrot, amiért persze kaptam is a szekálást. Két falás között kivánszorogtam a konyhába „inni”, mire az Úr is utánam jött és érdeklődve nézte szenvedésemet a fehéres löttyel.
Ez mi? – kérdezte, én meg elé löktem a bögrét.
Ezt kell innom. Undorító.
Beleiszik – nem értem, nincs ezzel semmi baj!
Nincs? – meresztem a szemeimet. – Akkor idd egész nap, három liter.
Annyira nem jó – fordul sarkon. – Miért nem öntöd almalébe?
Na persze, erre én is rájöttem – morgom magamban. – Almalébe öntve meg csak több lenne, de cseppet sem kevésbé szar.
Persze mikor már nem bírom idegekkel, és állok a hűtő előtt, egyik kezemben almalé 3 deci (két korty löttyre ledöntök egy decit), másikban undormány 2 deci, bedühödök és beleborítom az almalébe.
Fintorogva beleiszok és rájövök, hogy ez így mondjuk úgy, iható.
Beordítok a szobába:
- Egy zseni vagy!
- Tudom. De most épp miért?
- Ez iható almalével.
- Na, ugye.
Egoista zseni majom – könyvelem el magamban, de azt is hozzáteszem, hogy a legjobb képű majom az univerzumban…

Másnap reggel, ébredés haláléhesen, idegbajosan, a gyomrom akkora, mint egy borsó, egyéb területekről nem beszélve, amikbe beleállt a félelem.
No para, úgyis elaltatnak, ebből semmit nem fogok tudni, nem is fog fájni, csak alszom egy jót… - VAGY NEM!
Kapásból ott kezdtem agyvérzésben szenvedni, mikor elsőként behív a nővér és én nagy naivan indulok befelé a papírkupacommal, ami már kitesz egy budapesti telefonkönyvet, és közli velem, hogy vetkőzzek.
Felső maradhat, minden más le. Milyen nagylelkűek, szent ég, már el is felejtettem, hiszen egy éve nem volt szerencsém a vizsgálathoz.

Miután felfektet az ágyra, a vicsorgó gépszörny mellé, elkezd a branül bekötéséhez összekészülődni – hurrá! Még böknek is, már megint.
Miután beköti, eltűnik, én meg fekszem, mint egy darab fa az asztalon, csak a szemem jár ide-oda, és várom a sorsomat. Nézem a baljóslatúnál baljóslatúbb eszközöket, néha rám nyit egy nővér, behoz valamit, megkérdi nem-e fázom. A válaszom egy kényszeredett mosoly: a legkevésbé érdekel most a hideg itt.

Elhiszem – feleli és eltűnik.

Aztán megjelenik az orvos is úgy cirka húsz perc önmarcangolás után, odalép egyenest hozzám, két kezébe veszi az arcom és mosolyog:
Nincsen semmi gond, nem kell félni.
Erre én majdnem bőgve annyit tudok reagálni, hogy nagyon szeretnék már aludni…
Gyors ellenőrzés után be is adják az injekciót, de ahelyett, hogy kiütne, csak kicsit kábább leszek és nincs erőm anyázni, viszont mindent érzek, érzem a csövet, hogy nyomkodják a hasamat, látom a képernyőt, dobálom a fejem és vonyítok, hogy nem bírom már.
Fogalmam nincs, miért nem aludtam, hiszen mindig teljes k.o szokott lenni, semmiről nem tudok, alszok, mint a kisangyal, most meg ott fetrengek és könyörgök, hogy hagyjanak békén, mire ők felelnek, hogy tartsak még ki.

Büdösfranc.

A későbbiekről homályos emlékképek, hogy bekerülök a tolószékbe, ölembe a ruháim, majd befektetnek egy ágyba, de hogy a fehérnemű hogy van már rajtam, nem értem… egyszer csak felkönyökölök az ágyban és óbégatni kezdek a párom után, hogy jöjjön be, majd mire beér, bealszom. MIÉRT AKKOR????
Aludtam valamennyit, majd szólításra áttámolygok a dokihoz, aki közli velem, hogy alig tudott megnézni, mert tele vagyok összenövésekkel…
Szteroid, antibiotikum és kezdjük a biológiai terápiát… Újra.
Infúziók nyolc hetente (ha előtte megkapom a 0.,1.,4., és 8. héten a szert), de előtte hasi ultrahang, mellkas röntgen, CT, rutin tbc kizárás vérvétellel és tüdőgondozói vizsgálattal, illetve most még menjek át a nővérke vesz vért vírus szerológiai vizsgálathoz.

Nem hiszem el. Megint a tű.

Jobb vénámban a branül, oda nem kötheti. Nézi a balt: hol a vénája?
Hát ott nincs.
Azt látom. Akkor kézfej?
Nyújtom a jobbot, de életemben először mocskosul fájt az ott szúrás. Elcseszett egy nap elcseszett záróakkorddal.
Aztán nagy nehezen elengednek, hazaérünk és megtámadom úgy óvatosan a sztrapacskámat, hiszen nem hiányzik, hogy az altató végett még be is rókázzak, majd tervezem, hogy alszom egy jót az otthoni ágyon.
A kaja isteni volt, két falat között azért legörbült a szám, hogy most mi a búbánatos istenért kell nekem megint ennyi szenvedés, miért nem lehetek az, aminek lennem kéne? Életvidám, fiatal, szerelmes, 25 éves fiatal nő?
Aztán az agyam átkapcsol a másik üzemmódra, és lelki szemeim előtt ott állok Zumba órán, erőtől és lelkesedéstől szétrobbanva, jelentkezésem beadva a Semmelweis-re, felvétel elnyerve, és előttem az élet 60 kilóval és bomba alakkal és egy fantasztikus párkapcsolattal.

Most erőteljesen arra összpontosítok, hogy ez a kép maradjon meg a fejemben, ne pedig az, amelyiken egy holdkerekségű arccal nézek tükörbe, fel vagyok vizesedve, hajnali háromkor csatakvizesen ébredek és nem tudok visszaaludni, mert addig hagy a gyógyszer és ki kell költöznöm a konyhába olvasni reggelig és mindemellett ott az ízületi fájdalom, amitől sírni tudnék; viselkedésben lealázom bármelyik szexmentes életet élő klimaxos hisztis kurvát, a pasimat pedig simán asztal alá eszem…

Maradjunk a vonzás törvényénél, és higgyünk a bombanőben.
Én megpróbálom. Be fog jönni.

1 Édes élet (olasz)