Azaz Te vagy az emberem.
Ez a már szállóigévé vált mondat a Grace klinikában hangzott el, Meredith és Christina között, én pedig rögtön tudtam, miről beszélnek. Nekem is van egy emberem, sőt, ha minden igaz három, de van egy különleges, egy őskövület, egy ritka régi barátnőm.
20 éve. Barátságunk Székesfehérváron kezdődött, a Prohászka Ottókár utcai játszótéren. Mindketten ott laktunk, két egymással szomszédos lakóépületben, és a délutánjaink nagy részét az oviból hazatérve ott töltöttük, kipihenve az egész napos játék okozta fáradalmakat.
Hintáztunk, énekeltünk, homokoztunk, mint afféle ovis kislányok... Aztán teltek az évek és az ovis kislányok válaszút elé kerültek. Én egy családi tragédia folytán Veszprémbe kerültem a Mamáékhoz, M. pedig maradt Fehérváron. 9 éves voltam, ő nyolc. Nem akartam elveszíteni az addigi sülve-főve kapcsolatot, hiszen úgy voltunk mi nap, mint nap: ha vége volt a sulinak, irány a játszótér, vagy fel hozzájuk. Mégis tudtuk, hogy valami nagyon meg fog változni.
Furcsa - enyhe kifejezés arra, hogy egyszer csak egy már akkor is testvér szintjén álló ember kikerüljön a látóteredből, de mindkettőnk családja úgy gondolta, kicsik vagyunk még, majd megoldódik ez is.
Nem oldódott. Vagyis nem a várt módon. Ahelyett, hogy mindketten tágas haveri körbe bonyolódtunk volna, vártuk az időt, mikor minden visszazökken a régi kerékvágásba.
Mi mamáékkal ekkor már csak temetőbe jártunk Fehérvárra, évente kétszer, háromszor, mikor hogy. Aztán az első ilyen adandó alkalommal természetes volt, hogy felcsengetek az annyit nyomott kapucsengőn. Ha ma meghallom a Für Elise-t, még mindig Fehérvár jut eszembe és az, hogy csalom le az udvarra a barátnőmet.
Minden ugyanott folytatódott, ahogy hosszú hónapokkal azelőtt abbamaradt: bevonultunk a szobájába és ugyanazzal a játékszerep-leosztással ment tovább a móka. Mikor mamáék végeztek a temetőben, ők is feljöttek, a szülők összeismerkedtek és kiderült, hogy bizony mindketten ugyanúgy éltük meg az elválást.
Mi eközben kitaláltuk, hogy levelezni fogunk, hiszen akkor még híre-hamva nem volt fészbuknak, meg akármi egyébnek, örült az ember, ha két percre karácsonykor megkapta a vezetékes telefont és kívánhatta a kívánnivalót. Ünnepek előtt hosszú időket töltöttem képeslapválogatással, mert természetesen azt is kellett küldeni. Régi szép idők. Imádtam levelet kapni, ma meg csak csekk jön.
Ettől a perctől, minden szünidőben Fehérváron voltam, később pedig számtalan hétvégét is összejátszottunk.
Volt rá precedens, hogy elmentem a nyári szünetben 4-5 napra, majd a harmadik napon telefonáltunk haza, hogy ugyan nem-e maradhatnék még pár napot. Na, jó. Aztán még párat. De ebből a párból egy alkalommal négy teljes hét lett, és úgy mentem haza bőgve, mintha legalábbis a lépcső alatti fészerbe vártak volna haza az enyémek.
Ha manapság Fehérvárra megyek - immár bulizási célokkal - még mindig fojtogat a sírás hazafelé jövet, odamenet pedig majd felrobban a gyomrom a boldogságtól. Ha csak átutazom rajta, úgy nézek ki az ablakon, mintha a szívemet tépnék, annyira szeretem. 8 évet éltem ott, az a harmadik otthonom Veszprém és Csopak mellett. Anyám négy van, otthonom három. Fura lapokat dobott nekem az élet.
[caption id="attachment_1548" align="aligncenter" width="610"]
Nem vagyunk születésünk által testvérek, de a kezdetektől ismerjük egymást. És a Sors összehozott minket, hogy a szívünkben testvérekké váljunk...[/caption]
Ezt a képet pár éve karácsonyi ajándék gyanánt készítettem, és mindent elmond: a kislányok a homokozóban nem mi vagyunk, főleg, hogy az én gyerekkoromból vajmi kevés kép származik; de a Prohászka Ottokár Templom, és a fotónk bőven elég.
A legviccesebb az egészben pedig az, hogy imádjuk egymást, öljük egymást, szidjuk-dicsérjük, de valójában egy maláj férfi és egy üzbég nő között sincsenek nagyobb különbségek, mint kettőnk között.
Azon kívül, hogy szeretjük a vodkanarancsot és Fehér Balázst Carbonfools-ostul, első blikkre más közös pont eszembe sem jut.
Elsőre.
Aztán pár beugrik.
Szépen lassan:
mindketten imádunk vásárolni, de a fő bajunk mindig-mindig ugyanaz. Kevés a lé. Vagyis, ha őszinte akarok lenni, inkább úgy mondom, hogy nekünk az Isten pénze sem lenne elég. Ha kijön elém a pályaudvarra, általában a Shivában vár meg, a karján addigra két-három cucc fityeg, amivel két gyors puszi után aztán elviharzik a próbafülkék irányába.
Minden ilyen eset után akad egy az ugorjunk be a Rossmannba epizódból, kell valami abszolúte blődség, mint például fogkrém; majd ottragadunk minimum húsz percre, megrövidülve pár ezressel és bővítve a repertoárt körömlakkok és egyéb sminkeszközök garmadájával.
És ilyenkor mindig egymást szidjuk: mert neked itt mindig dolgod van, blablabla.
Aztán jön a szokásos: nincs valami jó kis bizsu-akció a C&A-ban? :D
És vége a világnak, nemkülönben pedig a pénztárcánknak is.
Következő közös pont az eszetlen hülyeségünk. Úgy tudunk visítva röhögni az utca közepén, leguggolva a sétáló közepén, hogy félő, hogy ránk hívják a diliházat.
Ugyanezt elrendezzük skypeon is, telefonon is, otthon meg depláne.
Mikor még fiatal csitrik voltunk, hajnali négyig feküdtünk a szobájában, ő az ágyon, én mellette a matracon, szólt a zene, mi pedig eladtuk a házat.
Kitárgyaltunk mindent és mindenkit, bújtuk a BRAVO-t, a 100xSzép-et és terveztük a nagy jövőt. Álmodoztunk az aktuális szerelmekről, akiknek akkor mi nem kellettünk, mára pedig oly csúfak lettek, hogy mi nem nyúlnánk hozzájuk. Bottal sem.
Sokszor nyitottak ránk az ilyen éjjeleken, hogy ugyan kussoljunk már el, de csak nem ment. Jó párszor annyit értek el vele, hogy kivonultunk a konyhába némi elemózsiáért, tejfölös kenyérért, sajtért, túró rudiért, tejszeletért; majd próbáltunk halkan röhögcsélni. Zéró sikerrel.
Ott az időszámítás is másként működött. Hajnalban feküdtünk, leghamarabb délben keltünk. Azaz keltem. Órákig bámultam a plafont, mire a nagys' asszony végre kinyitotta a csipásakat, majd legnagyobb mérgemre egy szia után befordult és aludt még két-három órát.
Én majd éhen haltam, untam a fejem, ő meg jóízűen durmolt. Anyám, borogass.
Később már tudtam, mi a teendőm: este az ágy alá be kell gyűjteni könyvet, újságot, bármit. Fél Albertgyörgyiket kiolvastam az ilyen időszakokban egy-egy "reggel".
Aztán ötödik nekifutásra csak felkelt a hercegnő, kivánszorogtunk reggelizni, majd a negyvenöt fokos hőség miatt kerestünk lakáson belüli elfoglaltságot.
Ámultam és bámultam a számítógépet, amivel akkor ők már rendelkeztek, és amit M. profin kezelt. Tőle tanultam meg azt is. Meg kaptam zenei és filmipari képzést is. Ha tetszett egy szám, őt kérdeztem és már köpte is a választ. Én meg tátottam a számat.
Sims, Tarzan, aztán később azok az idióta horroros játékok, na meg a Tomb Raider.
Nem tehetek róla, én még a tarzanoson is paráztam mellette ülve, nemhogy a medve és farkastámadásos Lara Crofton; Alone in the darkon. Én Larával mindig a gyakorlópályán róttam a köröket, ha meg valamilyen csoda folytán áttértem az éles verzióra, olyan infarktust kaptam tíz percen belül három denevértől, hogy egy hétig nem ültem gép elé.
Ez a mai napig így van. Vonzanak az ilyen kalandok, de még akkor is frászt kapok, ha az adott játék címe Almáspite sütögető kalandok II.
Ez van, dolgozzátok fel.
Mikor ez a játékcirkusz lecsengett (igazából sosem, mert ma meg Wowozik, meg Star Warsozik, amit én ép ésszel fel nem érek), bejött az internet.
A régi, nemjó betárcsázós csoda. Mert akkor az az volt. Nem ment a modem, nem volt jó a kapcsolat, ó Istenkém, mai fejjel tuti nem lenne már idegzetem hozzá.
Chatelések, zeneletöltés, képlementegetések, kezdő képszerkesztés (azt is Tőle tanultam).
Chateltünk magyarul, chateltünk angolul, webkameráztunk törökökkel, és estünk nagy plátói szerelmekbe.
A pofáraesés nekem mindig akkor jött, mikor az épp futó herceg megtudta, hogy hát nekem otthon nemhogy internetem, de gépem sincs. Volt egy srác, na vele jól belebonyolódtunk a dolgokba. Levelezni kezdtünk, heti 2 levél jött-ment, minden zsebpénzem bélyegre ment el, a mama pedig sosem talált otthon borítékot, mert mindet lenyúltam. "Most vettem tizet... Hova az Istenbe lett?"
Névnapomra, szülinapomra gyönyörű képeslapokat kaptam, a postás meg a Messiás képében tetszelgett előttem. Visítva rohantam be a házba a friss levelekkel, és ugrálva téptem fel a borítékot, hogy olvashassam a többoldalas kézzel írt (!) meséket.
M. ezt is végigasszisztálta, meg azt is, mikor a nagy láv közölte, hogy megismert valami pénztároscsajt és randizni fognak.
Na akkor aztán volt haddelhadd meg bőgés meg anyázás, mert az 14 évesen is nagyon jól ment már :)
Ez volt kb az első csalódás, ezt követte ezer másik. De azt kell hogy mondjam, mindketten rettentő kitartóak voltunk: hamvas korunk ellenére és a nagy titokban tartott fene nagy érzések (mert a delikvens sosem tudta, hogy mi a pálya) mellett ezek hosszú hónapokig, esetenként évekig kísértek minket. A levelek ilyenkor mindig az imádottról szóltak, illetve záporoztak a kérdések azt illetően, hogy az egyes (jelentéktelen) megnyilvánulások jelenthetik-e azt, hogy ő is érez valamit.
Hát hogyne, csajok, hogyne.
És azt sem szabad elfelejteni, hogy a másik szívszerelme mindig megkapta a "görény" címet, aminek általánosságban véve párnacsata lett a vége.
Az ízlésünk, hála az égnek, nagyon, de nagyon nagy eltéréseket mutat, vajmi kevés közös ponttal:
neki azok a rosszfiúsabb hapsik jönnek be, szakállal, borostával és piercinggel is időnként, nekem meg a jófúk a gyengéim.
Ryan Goslinggal még kiegyezek, de pontosan nem értem, mi a jó benne, Gerard Butleren meg bírunk állapodni, de például hülyét kapok, mikor szétalázza a nekem tetsző hímneműeket és mégis mindig megteszi:
A ritka kivétel meg ez a két fickó, aztán kb. ki is fújt :)
A stílusunk ugyanúgy tűz és víz, akár zenét, filmet, ruhát nézzük: ő imádja a horror filmeket, én hazulról is elmegyek, ha az kerül képernyőre; én szeretem a "nyálasabb" zenéket, a ruházkodásunk pedig a tornacipő és a magassarkú örök különbségén alapozódik.
"Ember nem hord ilyen ruhákat, mint ez a nő, jézusom" - mondja Serena van der Woodsenre, mire én közlöm vele, hogy pont ilyenre vágyom:
Aztán mégis olyan elválaszthatatlanok vagyunk, mint a Pletykafészek két hősnője, Serena és Blair... 20 éve, túlélve sulit, gimit, felsőoktatást és megannyi szívtiprót: még száz évet nekünk, együtt :)
