Suz'n Világa

Hú, ez ritka mozgalmas - és abszolúte nem pihentető fajta - vasárnap délelőtt volt.

Huss, el is szállt és már a délutánt tapossuk, ami valljuk be őszintén kínkeserves tutulásra adna okot, ha nem tudnám, hogy se holnap, se holnapután nem lesz se suli, se mentőzés, se egyéb kötelező jellegű elfoglaltság, sőt egész héten azt csinálok, amit csak akarok.

A drága iskolavezetés nagyságos asszonya úgy döntött ugyanis, hogy engedélyez nekünk kemény három nap pihenést, ami a hétvégékkel összeadva máris kilenc teljes nap. Nem rossz, nem rossz - de lehetne mondjuk huszonnyolc is... Azt persze ne felejtsük el hozzátenni, hogy úgy megyünk vissza, hogy írhatunk egy modulzárót szepszis-antiszepszis című tárgyból... Hurrá  - mindjárt besírok

A mai nap meg semmi olyannal nem telt el (eddig), ami illene a vasárnaphoz.

Portörlés, mosogatás, porszívózás, suvickolás és tűzhely tisztogatás - és előtte egy reggeli paradicsom nélkül. Ez a botrány, nem Hollywood. Vajkrémes kenyér paradicsom nélkül. Nyüssz.

A legviccesebb az egészben pedig az, hogy mindez még jól is esett. Azt hiszem, a botrány címkét erre a részre kéne ragasztani, hiszen még a mosogatás is tetszett. Agybaj, főleg, hogy miközben az olajfoltokat vakarásztam, azon járt az eszem, hogy blogírás után akár olvasgathatnám valamelyik jegyzetemet is, kórtanból, vagy anatómiából; de végül rábeszéltem magam a még pénteken beszerzett Cosmopolitan-re.

Elvégre pénteken már cselekedtem dicséretes dolgokat: kimentünk a gulyadombra, kimentem aikido edzésre, mint lassan állandó fotós; és miközben a fiúk kemény csatákat vívtak, én leültem a padra, némi kaja (mert utána piknikezés volt a terv) mellé és párhuzamosan olvasni kezdtem a Belgyógyászati ápolástant, illetve az Én vagyok a móri mészáros? -t.

Ezek után pedig úgy gondolnám, jogosan lóghatok vasárnap, és csinálhatok kedvem szerint semmit, úgyis előfordulhat, hogy hasznosság kerekedik belőle.

[caption id="attachment_1618" align="aligncenter" width="610"] Komolyan? Egy labda? Sülthúsból? Nekem?! - Talán majd holnap...[/caption]

Molylepke? Nekem elment az eszem. Könyvmoly, drágáim, nem molylepke. Bár végül is moly, moly. Mekkora hülye szó ez!

Lényeg a lényeg, irtó hosszú idő után, végre letelt a megyei könyvtár nyári pihenőideje. Nem is értem, zsibbad a könyvek gerince? Vagy rehabra mennek a polcok, mert túl nagy a súly rajtuk?

Ja, hogy a könyvtáros nénik! Aham.

Ezzel igazából csak annyi a bajom, hogy ugyanolyan unott a fejük, mint mielőtt elmentek pihenni. Sőt. Unottabb. Pff.

Kedden reggel méltóztatták kinyitni végre az ajtókat és utálkozva nézték, ahogy már nyitáskor ott áll kábé húsz ember, fejenként 6-8 kötettel. Hmm, gyerekek, ez van. Legalább csináljatok úgy, mintha örülnétek nekünk :)

Nekem a problémám abból fakadt, hogy újabban első utam az új könyvek feliratú polcokhoz vezet, ahol aztán időnként igazi csemegékre lehet bukkanni. Na, de kérem, ha én most itt állok sorba fél óráig, a polcok üresen fognak ásítozni, mire én felcaplatok hozzájuk.

Francos franc.

Bíztam benne, hogy a sok nép, aki velem együtt megindult felfelé, csak Egri csillagokat meg Kőszívű ember fiait akar hazavinni, hogy a szünet végére elolvassa (???), mint kötelezőt, bár a mai ifjúságot elnézve inkább a Bieber-életrajzot böngészik.

Tévedtem. Az emberkéknek konkrét, egyéni olvasási tervei voltak és fittyet hánytak a kötelezők listájára és a legjobb bestsellereket kapkodták a sorok között. Na, jó. Ha harc, hát legyen harc. Betámadtam a gépet, ami 'a rendszer túlterhelt, kérjük próbálja később' - üzenettel fogadott. Mind a négy gép. Csesssssssz...!

Elkezdtem keringeni hát úgy, hogy majd jön az isteni szikra és a könyv kiválaszt engem, időnként még mosolyogtam is, és úgy látszik, többé kevésbé működött is. A legmeglepőbb az volt, mikor a Fegyencedzés I-II. villogtatta rám a fogait a sport részlegen. Fejlődőképes a könyvtár. Akkor lehetne, hogy beszerezzék Az ötven szürke árnyalatát is?

Nem, mi? Sejtettem. Fertő nem teheti lábát ilyen vidékre. Azért megnézném én a sok múltszázadi ezerszer mocskosabb irományt, és azután ciceregnék, hogy mi a csúnya. Régen cifrábbakat írtak, mint manapság. Például a nagy Petőfi, hát az sem volt ám kispályás!

MIT NEM BESZÉL AZ A NÉMET...

először megkaparintottam egy korábban már megint olvasott darabot, Én vagyok a móri mészáros? címmel. Ebből is látszik, hogy megint bújik elő a kriminalisztika kedvelő énem. Ha már ottjártam, Nothoff Ingrid mindig jó választás, cipeljük el A bűnüldözés rabjai címmel íródó zsarusztoris olvasmányt is, és ezzel tegyünk pontot a vérengzések végére.

Valami bűbájosat, könnyedet, szerelmeset - keressünk habcsókos mesét :)

Ahol a szivárvány véget ér - az Utóirat, Szeretlek (PS.: I love You) regény szerzőjétől. Nem biztos, hogy ezen nem lesz könnyezni való is, de legalább kellőképpen nyálas.

Szuper. Aztán kellené még valami, amit az olvasmányélményes blogok egyikén ástam össze, például a Komfortos mennyország. Nem egy egyszerű, habkönnyű olvasmány:

Susie tizennégy éves. Üldögél a kilátóban, a maga kis mennyországában, és visszaemlékezik a halálára. Susie-t megerőszakolta és meggyilkolta a szomszéd. Családja csak annyit tud, hogy eltűnt, és visszavárják. A rendőrség nyomoz. A szomszéd eltünteti a nyomokat. Az élet megy tovább.
A kérdés persze éppen ez: hogyan megy tovább? Hogyan birkózik meg két szülő a lánya elvesztésével? A tizenhárom éves húg a nővére hiányával? Megérti-e négyéves öccse, mit jelent az, hogy elment? És megbékél-e Susie azzal, hogy csak nézheti őket?
Csodálatos, felemelő könyv Sebold regénye, amely egy tizennégy éves kislány tiszta szemével figyeli a tragédiát és a gyógyulás folyamatát, az ő hangján kommentálja az emberek megmagyarázhatatlan viselkedését, és az ő bölcsességével veszi tudomásul, hogy csak úgy lehet itt a Földön élni, ha egy kicsit megtanulunk felejteni.
A mű az utóbbi évek talán legnagyobb amerikai bestsellere.

Angelina Jolie az a fajta nő, akit én olyan messze érzek magamtól, mint Makót Jeruzsálemtől. Drogok, szex, vér és ezernyi tetoválás: ő biztosan nem én vagyok. De mindaz, amit eddig innen-onnan hallottam az életéről, meggyőzött, hogy ezt a könyvet bizony el kell olvasnom. El is kezdtem, mint a Komfortos mennyországot, az Ahol a szivárvány véget ér-t és azt a könyvet is, amit a kedvenc Banyámtól kaptam születésnapomra:

Először, mikor megláttam a címet, előjött belőlem a minifúria, hogy na megint ezzel jöttök?

De rájöttem, hogy még ha százkét esküvőm is lenne ebben a nagy büdös életben, Ő akkor is ott lenne velem, széjjelbőgné a sminkjét, segítene betuszkolni az abroncsot az autóba, és akkor is hinne nekem, ha az ezernyolcvannegyedik férjemre mondanám, hogy de tényleg ő lesz az utolsó!

Addig pedig gyűjtöm tovább a köteteket (nem, nem a férjeket) és kiolvasom a szememet, illetve megírom itt nektek az épp aktuális vízállást, akarom mondani az aktuális helyzetet, ami még mindig változatlan és ha tetszik a dolog, kattintsatok a képre ;)

Véget ért a mentős gyakorlat első része, a nagyobb baj viszont az, hogy a nyár is mindjárt finiséhez ér.

Nem mintha eddig olyan #hajjde# nyaram lett volna, mármint úgy értem, hogy voltak események, meg szánalmas módon egy évet öregedtem is ismét (u-n-d-o-r-í-t-ó); és csodás is volt, meg még lesz is, de szabad summer, mint anno régen, na az nem jutott szegény fejemnek.

Két hónapos azt-csinálok-amit-akarok? Felejtős. suli, meg mentőzés - nesze neked!

Megjelentünk - általában fokozott hangerővel - nyári esti mókákon, mint például az utcazene, amit idén végre nem a kórház ablakából szemléltem; borozgattunk a Rosé-Rizling és Jazz Napokon, ott voltunk a Balatonalmádi-féle Pálinkafesztiválon, és ha a városvezetés nem adott konkrét bulit, csináltunk mi magunknak. Két Barát, Oli e Gino, Marica vagy épp a belváros csak úgy kellős közepe - jöhet!

Nem egy alkalommal jelentem meg a Ten Shin Kai Aikido Dojo rendezvényein, mint szülinapi buli (18-adik - kár, hogy nem az enyém), csakúgyvacsorák és ünnepeljük, mondjuk, hogy a levegőért még nem adózunk vagy fáj a hajam események; és nem egyszer esek be edzésre sem, - legyen az teremben vagy gulyadombon vagy épp Siófokon, mint bemutatós délután - és fotózom, mint a kisangyal.

Persze a nagy aikido-s ámokfutásomnak meg van az a hátránya/előnye (mikor, mi), hogy kezdek olyan kifejezéseket magamba szívni, amik gyakran spontán jönnek a nyelvemre és úgy vélem, cseppet sem lesznek hasznomra a majdani mentős záróvizsgán.

Újragondolom.

Hmm.

Beleszőni az irimi nage, katate dori, shiho nage, ukemi waza, shomen uchi,  nikyo, sankyo,kote gaeshi szép cirkalmas japán kifejezéseit abba a jó latinba és hozzátenni a fractura malleoli-t vagy  fractura columnae vertebralis-t és elmesélni egy  ligamentum crutiatum anterior ruptura esetet - hát azt hiszem még a vizsgabiztos sem tutira tudná, hogy hol van.

De én sem, mikor kivágnának a felelés közepén, hogy legközelebb ne begombázva jelenjek meg a záróvizsgán...

Aztán az is lehet, hogy széles látóköröm és nyelvérzékem rögtön elvarázsolná a bizottságot és ketten kapásból feleségül kérnének ott helyben, még a pontozás előtt.

Édes Istenem, ettől ments meg, kérlek.

Bőven elég az a katyvasz a kis buksimban, ami már ott leledzik: nem egyszer fordult elő, hogy például ülök a kádban, épp a levendulás csodabalzsamot masszírozom a hajamba, mikor is teljesen spontán kifejezések bukkannak fel az agyamban:

először annyi, hogy Tawara-szálak. Elviselem. Aztán megjelenik az intraperitoneális, mint egyik kedvenc szavam. Hashártya, takarodj! De mikor az idegsejtjeimen olyanok száguldoznak, mint az acut myocardialis infarctus, akkor aztán beidegelődöm.

És igyekszem másra terelni a tudatalattimat, de akkor nagy vicces kedvében benyomja az ukemi waza-t, amit nem bírok kiűzni semmiképp sem, hiába a levendula, hiába a meleg víz. Lehet, hogy hideg vízzel kéne próbálkoznom, de akkor főleg a z anyázás szavai visszhangoznának bennem és sikítanék, mint egy újévi malac, amit nem biztos, hogy díjaznának a házban lakó embertömegek...

Persze én hős vagyok és megoldom ezt is, kiszállok a kádból és kicsattogok a konyhába, bevenni a gyógyszereimet, meg még talán eszem is pár falatot, mert éjfél tájban az még egyáltalán nem tilos, főleg nem, ha müzliről meg rántott húsról esetenként mézes puszedlivel tálalt trappistáról van szó (nem röhögni, megtörtént. Hajnali háromkor).

A szobából a South Park épp aktuális epizódja hallatszik, mikor én felhúzott szemöldökkel becsattogok:

- Ezek komolyan azt mondták, hogy sankyo???

- Nem drágám, a szánkózásról beszéltek... - és ebben a pillanatban már nem csak az én szemöldököm szaladt fel a homlokom közepére és vélhetően nem csak az én fejemben fordult meg a gondolat, hogy ténylegesen megbolondultam.

De semmi gond,

(Evelynn White szíves figyelmébe, aki hozzám hasonlóan iszonyodik mindenféle, a bejegyzésben megemlített élőlénytől. Jó iszonyodást, és mielőtt feltennéd a kérdést, igen, vannak ennyire hülye emberek : )

Még most is kiráz a hideg, ha azt a műsort felelevenítem: Gordon Ramsay szokásához híven levett a lábamról a csodakajáival, amiket a vendégek elé tálalt, de aztán jött egy furcsa kanyar a menetben és valami olyat is  láttam, ami még mindig kísért.

A bugyiolvasztós desszert neve körte tatin: egy csillagánizzsal és vaníliarúddal fűszerezett, karamellás rumos szószban úszó, leveles tésztába forgatott desszert vaníliafagylalttal tálalva és nem, nem ez volt, ami kiborított.

Azt gondolom mondanom nem kell, hogy a nyálelválasztásom a műsor idejével együtt  fokozódott és hogy akkor mindjárt nekiálltam volna a nyalánkság elkészítésének, feltéve, ha van itthon körte. Meg rum. Meg vaníliafagyi. Meg csillagánizs.  És vaníliarúd. Mit ad Isten, ezek közül semmi sem volt, de még leveles tészta sem, így a hátsófelem pihent tovább a fotelban és igyekeztem arra koncentrálni, hogy a nyálam a szám határain belül tartózkodjon.

Ezt a mutatványt nagy nehezen véghezvittem, de arra nem számítottam, hogy drága Gordonunk ezek után még bemutat valami olyasmit is, amitől nem a nyálam akarja majd elhagyni a számat...

Rólam tudni kell, hogy szeretem a sajtot. Nem mondom, hogy szakértő lennék, mert leginkább a trappista, pannónia, eidami, cheddar, ementáli, és camembert sokszögben lavírozok, de azért tudok a többiről is ezt-azt. Műtét után volt szerencsém az óvári sajthoz, ami kedvemre való és a mai napig bármikor szívesen megenném, de amúgy nem vágyom kipróbálni a különféle kék és fekete színekben pompázó csodasajtokat. A büdös pálpusztairól nem is beszélve. Most már pláne nem.

Gordon vendége ugyanis tett egy kirándulást a Szardínia szigeteken és onnan egy meglehetősen horrorisztikus meglepivel tért vissza.

Ottléte alatt megkóstolta a sajtok rémét, a sajtmániások rémálmát, a Casu marzu nevű borzalmat.

Miért nevezem annak?

Ó, hát mert nemes egyszerűséggel az.

Ez a sajt (????) kecsketejből készül. Éljen Mekk Elek.

Semmi baj. Csakhogy az elkészítése és a tálalása picinykét gyomorforgató: a tejből elkészített túrót jó meleg helyen tárolják azzal a célzattal, hogy azt majd a legyek telepetézik... Jól olvasod, szó nincs tévedésről. Sajnos.

A birkái ezután örömködve várják, hogy a kis haszonállatkák féreg formájában megjelenjenek a cuccban és beérleljék azt a sajtnak már nem nevezhető fehér szutymókot...

Eztán a sajt tetejét lekanyarítják, és az ocsmány, undorító fehér állatoktól zsongó izétráküldik valami tésztafélére és szépen elfogyasztják élőlényestül, sajtostul, kenyerestül.

Leöblítik valami szesszel és elégedetten terpeszkednek a parton.

Hát ha valaha ilyet etetnének velem, tuti zsilettpengékkel küldeném le, mert nem bírnám elviselni a tudatát sem, hogy bármi ilyesmi bekerült a szervezetembe.

Ezek a félőrültek meg büszkén verik a mellüket, hogy mekkora császárok, mert ilyet aztán csak ők csinálnak és mekkora a kultúra és milyen idióta a sok ország, aki ezt a cuccot betiltja, mikor ez akkora nagy csoda.

Csoda hát! Csoda, hogy élnek. Ugyanis, ha az ember nem az undorba és a folyamatos öklendezésbe pusztul bele - nálam már a gondolat hatására is aktivizálódik az inger - akkor jó esélye van arra, hogy gyengébb emésztéssel a dögök megússzák a gyomorsavas merülést és mondjuk vándorútra indulnak a testben...

Na ebből a "nyalánkságból" kapott Ramsay is, és nagy kelletlen megkóstolta a rémségek koronázatlan királyát.

Mikor végre leküzdötte a torkán, a csávó közölte vele, hogy az íz, amit most érez, órák hosszat tart majd a szájában, mert szinte bevonja azt.

Nos, én ekkor ugrottam volna vissza a konyhába és hozom ki a filézőkést és azzal szedem darabjaira a nagy ízvadászt, ám Ő hős pasi lévén nyelt egyet, és egy "ezt előbb is mondhattad volna, cseszd meg" mondattal visszaindult a főzőhelyiségbe.

Pfujj.

A másik idiótát az újságban olvastam: a fickó bazi nagy kígyókkal osztja meg az életét, és befekteti őket az ágyába, majd esti mesét olvas nekik.

Olvasnék én nekik valami jó kis vudu varázsigét, meg átkot, meg pár ráolvasás is kapóra jönne. Ott fekszenek a csúszómászók felette, mellette, alatta, és ő olvas nekik. Anyukáááád.

Az elmeroggyantaktól ments meg, Uram minket.

Nem igazán fér a fejembe, hogy mi kell ahhoz, hogy egyesek ilyen tetteket vigyenek véghez? Elhiszem, hogy nem volt gyerekszobájuk, meg anyuka nem ért rá velük foglalkozni (mert teszem azt épp a legyeket babusgatta a cazu marzu-n), de kevésnek érzem magam a titok megfejtéséhez.

Persze ez a kígyós mizéria még talán mindig a jobbik eset, mint teszem azt a madárpók, meg az olyan állatkák, amik ha 'véletlen' kiszöknek a helyükről, egyszerűen eltűnnek. Mint mondjuk egy "cuki" skorpiócska. Többet a házba nem tenném be a lábam, nemhogy a helyiségben lefeküdjek aludni...

Erre rém egyszerű indokom is van: lefekvés előtt előfordul, hogy szembetalálom magam egy aprócska bogárral vagy valami szúnyogfélével és ennek sajátságos következményei lesznek: aznap éjjel jó szokásom beleszőni az álmokba az ízeltlábúak adott példányát és volt, hogy csatak vizesen, vonyítva ébredtem és kapcsoltam hisztérikus ütemben villanyt, mert álmomban bizony láttam, hogy a szemközti falon nyüzsögnek a dögök. Nem hogy több példány, de egy szem sem volt még 10 méteres körzetben sem, de az én elmém és tudatalattim már csak ilyen vicces jószág. Hogy szakadna rá az ég.

Az elsőként említett húsos tejterméket pedig azért se venném a számba, mert én egy hideg főzeléktől is öklendezni tudok, annyira nem bírom; így valószínű, hogyha a kaja megmozdulna a számban, el is pusztulnék agyvérzésben cirka kettő másodpercen belül.

Szeretem a kutyusokat (nem enni!), meg a nyuszit, lovat, kisoroszlánt; na de hogy férgekkel paktáljak le - inkább a halál. Aludni meg kisebb párnasereggel szoktam, fej alá, fej mellé, has alá, hát mögé és reggelre sokszor ágy alá helyezvén őket. Mikor Barátosném nálam aludt és ágyaztam neki meg magamnak a franciaágyon, állt csak a halmozottan púpozott fejalávalóim mellett és felváltva nézett rám és az ágyra.

- Hmm, én laposan alszom...

- Ja, azt nem is neked szántam.

- Megnyugodtam, mert ez a hegyomlás... Nem tudom mire vélni.

- Én így alszom.

- Hát majd megfigyelem hogyan, mert ilyet én még elképzelni sem tudok...

Való igaz. azzal az erővel maradhatnék a fotelben is, de a vízszint az mégiscsak vízszint, mégha időnként nagyobb is a szög, mint negyvenöt fok.

Nekem ez a bolondériám alvás terén, nem a kígyók; kaja terén meg újabban a gabonapehely, de orrvérzésig és boldog vagyok.

Ki tudja, lehet, hogy az a dinka bácsi a csörgőfarkúakkal még nálam is boldogabb?

Szavazni pedig ér ;)

Kezdhetném a mai bejegyzést úgy is, hogy az elmegyógyintézet jelenti, de félő, hogy páran megkövetelnék a helyesbítést az egy elmebeteg jelenti kezdetű indításra.

Leültem a mai szép(?) vagy inkább mocskos meleg, tapadós-felsős és kielégíthetetlen folyadékhiányos vasárnap délutánon egy tányérral a konyhaasztalhoz, ráhalmoztam némi hideg paradicsomot és sajtot, majd megfogadtam ismét, hogy addig innen fel nem állok, míg a közzététel gombot meg nem sikerül érdemben nyomnom.

Hmm. A jelenlegi helyzet az, hogy a nasi képében díszelgő hidegtálam be lett falva - holott írás közbeni nyugtatónak szántam - én pedig már vonszolom is magam a hűtőhöz, hogy kifosszam hideg üdítő tekintetében.

Na jó. Az üdítő közel tíz százalékát az elmebaj kísérőtüneteként szereplő kézremegésnek köszönhetően ráborítottam az asztalra, aminek csak azért nem lett 700 decibeles vonyítás és sipítozás a vége, mert egy TEK-es reflexeivel két tized másodperc alatt felmértem, hogy a ragacsos lötty sem netbook-ot, sem telefont, sem pedig nem "minden.agymenésem.örök.őrzője-titulusban díszelgő noteszemet nem érte. Felhajtottam a pohárba került maradékot, de az eszem már a hűtőben rámkacsintgató banánokon jár :D

Mielőtt a vér elborította volna az agyvelőmet, vettem két mély levegőt és pár száz papírtörlő segedelmével eltávolítottam az folyadékmaradványokat a viaszosvászon terítőről. Határozottan fejlődőképes vagyok, már ami az idegösszeomlás visszatartását illeti. Sejtem az okot, azt hiszem.

Annak, hogy megint eltűntem egy kis időre, vaskosan köze van a már említett mentős-cécóhoz. Történt ugyanis, hogy július huszonkettedik hétfői napjával elkezdődött a mentős gyakorlatunk. Beosztás szerint mi kapásból autóra kerültünk, ahová nőnek ugye alapból esélye nincs feljutni, hacsak nem mentőtiszt, mentőorvos vagy netalántán maga a beteg.

Nekünk kötelező most.

Ötvenöt fokban, mikor az emberek amúgyis kergék, hisztisek, aggresszívek, némely esetben pedig ezek kombinációjában léteznek, igazán izgalmas.

Már a legelső napom sem volt olyan hajjde piskótás, kapásból combnyaktöréses bácsi, lábszárfekélyes néni és egy betegszállítás a füredi Szívkórházba. Ez már eléggé elébe ment a tanultaknak, hiszen két hónap suli után épp túl voltunk egy elsősegély modulzárón, meg volt némi fogalmunk az anatómiáról, de vajmi keveset tudtunk egy fekélyről például.

Nincs ezzel semmi gond, mert hát könnyebb lesz a kórtan meg a belgyógyászat, ha már láttam előtte és nem csak fotón, de azért mégis, hé!

Másnap ismét "lazán" kezdtünk,  egy pánikbetegség tüneteit produkáló fiatal nő, meg egy lábszárfekélyes szállítás, amivel épp a kórház felé tartottunk, mikor rádión riasztottak minket, hogy stroke-gyanú és tipli tovább!

Sziréna felkapcsol, át a városon, én meg azon igyekeztem, hogy a szívemet valahogy visszatuszkoljam a mellkasom területére, mert egyre mászott felfelé heves dobogás közepette. Miééért?

Első éles akció, nem kicsit volt bennem para, mert a stroke azért mégsem törés, hanem életveszélyes állapot...

Kiérünk a helyszínre, rohanás be a házba, keressük a beteget. Erre megszólal a bácsi mögöttünk állva: én vagyok.

Hiába vagyok kezdő ugrifüles, annyit még én is összerakok, hogy egy stroke-nál nem feltétlen álldogál az ember a konyhaajtóban, depláne hogy nem beszél érthetően, így kicsit lejjebb hagyott az adrenalinszintem, de azért a nyugalom sem állt még be teljesen.

Betereltük a bácsikát a szobába, megvizsgáltuk, de szerencsére kiderült, hogy legfeljebb egy nagyon minimális agyi történés zajlott le nála, ami nem jár különösebb következményekkel, de tuti, ami biztos alapon bevittük a sürgősségire.

Másnap ugyanilyen riasztás, stroke-gyanú, de arról végül kiderült, hogy belső vérzés némi alkoholfogyasztásnak köszönhetően (napi négy Liter(!) bor).

Voltak rosszullétek, szédülések, hányás-hasmenés, meg elég sok tumoros betegszállítás, de akadt két maradandóbb eset is.

Az egyik, utcazene első napja utáni reggelen az utcán szedtünk össze egy felébreszthetetlen tizennyolc éves srácot, aki inzulinos cukorbeteg lévén a szesztől kicsit bekábult. 24,6 volt a cukra reggel, a normális 5-6-os érték helyett. Azt sem tudta hol van, nem értett semmit, de a tűtől természetesen beijedt. Pár nap kórházi ellátással nézett szembe, némi nagyon felelőtlen szórakozás miatt.

Az úgymond "látványban erősebb" dolog egy ittas férfi begyűjtése volt, aki egy fröccs után (ahaaaa...) elesett és olyan szépen összetörte magát, hogy mire kiértünk a pólója egy csatak vér volt, az állából pedig csöpögött a dolog.. Természetesen állította, hogy ő nem is ivott mást az egy fröccsön kívül, meg nem is szokott (a kollégák mégis ismerték valahonnan), és minden könyörgés ellenére egyre csak nyúlkált és tapogatott, minek eredményeképp a teljes autóberendezést sikerült pirosra mázolni a tulajdon vérével. Takarítás, fertőtlenítés következik.

Éljen!

Hát emiatt tűnök én el a világhálóról.

Mert ötkor kelés van, fél hét után már bent keringünk, ötvenkor műszakváltás és hét-tízkor már az ember lánya imádkozik, hogy mutasson az óra negyed tizenkettőt, de az makacsul ragaszkodik a hét óra tíz perchez. Ha mázlink van, jut idő reggelizni, ha nincs, maximum sétálok egyet a sóskiflijeimmel a konyháig és már az autóban álmodozom a vajkrémemről, amit rá szándékoztam kenni a reggelimre, de az út Pestre visz és igazán örülhetek a fejemnek, ha kettőig visszaérünk az állomáshelyünkre.

Időnként semmi nem történik, akkor kucorodok be az egyik fotelbe és pótolom ott a kiesett alvásidőt, miközben a srácok Discoveryt vagy toronyugrást néznek a tévében... sokszor bújom a Helyszíni sérültellátás című sokképes, vaskos, és rendkívüli módon izgalmas könyvet, vagy épp fészbukon cseverészek a kinti világgal.

Ha meg megszólal az a bizonyos kettes csengő, ami nekünk jelez, hajítom a könyvet, ugrok ki a fotelból, kapom magamra az OMSZ-os mellényt és tűzök kifelé az autó irányába. Ezzel a dologgal egyetlen problémám van.

Ha az Oli e Gino-ban meghallom a pincérnek jelző csengőt, vagy a Tescoban a hajszálra pontosan megegyező jelzést, amellyel pénztárost hívnak  a kasszákhoz a kígyózó sorok miatt; ugyanazzal a hévvel lódul meg a vérnyomásom, és nemegyszer ugrok meg a székemben és majdnem csak el is indulok .

Hova?

Na az a jó kérdés :D

Tehát jövök én, és írok, ha van még rá kapacitásom, de öt napból három esetén már négykor le tudnék feküdni aludni, mert olyan szinten zsíromat veszi a menet; de akkor is élvezem, az tény. Igyekszem ittlenni, mert hála az Égnek, elég sokan jelzitek, ha nem írok, ami valljuk be, jólesik.

Másrészt pedig, beneveztem a Goldenblogra és azzal kapcsolatban is vannak történések. Ez a HVG rendezésében zajló blogverseny, amely már kilencedik alkalommal kerül kihirdetésre, és első alkalommal, de nekivágtam én is.

Ezen a linken az EGo kategóriában találhattok meg, természetes, hogy Suz'n Világa címmel. Kérlek benneteket, ha van felesleges pár másodpercetek, kattintsatok egyet nekem, hátha :)

http://goldenblog.hu/szavazas.aspx?bId=4963

Köszönöm és amint tudok, ismét írok!

Suz'n

Ezúton kérnék meg minden kettő, illetve négynél többlábú élőlényt; hogy legyen szíves hanyagolni a szárítókötél környékét.

Bárhogy töröm ugyanis a szőke fejemet, nem jövök rá, hogy ugyan mi a kénköves Luciferes napraforgójáért éreznek késztetést a rovarok a frissen kiteregetett fehér ruháimra való folthagyásra.

Tudom én, hogy szép a makulátlan fehérség, bár sosem olyan vakító, mint a reklámban és való igaz, hogy az Ariel és a kék Coccolino illatkombinációja is elég megnyerő, de hé!

Én nem azért mosok fél napig, hogy nektek, kedves ízeltlábúak, legyen hová letáborozni! Nem beszélve a háromcentis rózsabogárról, aki a pólóm hátuljáról mászik szemközt velem, miután hozzáérek a cucchoz. Anyátok!

És ha bárki azt sejtené, hogy ideges vagyok, bizonyára téved. Hót' nyugodtan írom ezeket a sorokat - bízva benne. hogy a rovartársadalom is rendelkezik internetkapcsolattal és tudomást szerez a levelemről. Vérnyomásom 110/80, légzés számom pedig percenkét 14; de még egy bogarat látva 230/110 és 45 lesz ez a két értekem és akkor aztán a dögök atyaúristene irgalmazzon meg nekik.

Tájékoztatásul közlöm, hogy tömeggyilkos alkat vagyok és egy ellenem semmit nem vétett kaszáspókkal is csúnyán bánok, ha meglátom este a kádban sétafikálni. Először küldök rá forró vizet, majd a lefolyón túljutva belocsolom domestossal és biztos, ami tuti alapon rácsukom a dugót is.

Comprende, édeseim? Kéretik elfelejteni a patyolat holmimat!

Köszöntem,

Suz'n, a Bogár-, és Rovargyűlölők Országos egyesületének elnökasszonya

Meleg van. Nagyon. Ismét. De mindennek ellenére képes voltam elzarándokolni a kistescóig meg haza.

Mi a ménkűnek?

Gumicukorért. Ötvenfokban, igen. Hülye vagyok, tudom.

Meg zsepiért de az teljesen mellékes.  Az marhára nem izgat, holott beteg lévén inkább az a létszükséglet, mint a zselatinmassza, de no problemo.

Ha már volt félig még zöld banán, hát hoztam azt is. Úgy szeretem. Tök sárgán már nem kell, barnán meg rá se nézek.

Meg ha már szembejött velem - mikor szembefordultam önként az újságospulttal - Cosmót is vettem, abszolúte nem önös érdekből: a gumicukor és a kedvenc magazinom biztosítják az ideális kuss állapotát, ezáltal pedig a Drágám tud dolgozni és tuttira nem fogom zavarni.

Más kérdés hogy ha végez,  ki tud-e ráncigálni az újság mögül és a cukros zacskó aljáról.

Kétlem.

De ha utolérne az inzulinsokk, kérlek,  valaki vegyen ölbe és ringasson el a Seeds-et dudolva... ez olyan, mint egy altatódal! :)

Azaz Te vagy az emberem.

Ez a már szállóigévé vált mondat a Grace klinikában  hangzott el, Meredith és Christina között, én pedig rögtön tudtam, miről beszélnek. Nekem is van egy emberem, sőt, ha minden igaz három, de van egy különleges, egy őskövület, egy ritka régi barátnőm.

20 éve. Barátságunk Székesfehérváron kezdődött, a Prohászka Ottókár utcai játszótéren. Mindketten ott laktunk, két egymással szomszédos lakóépületben, és a délutánjaink nagy részét az oviból hazatérve ott töltöttük, kipihenve az egész napos játék okozta fáradalmakat.

Hintáztunk, énekeltünk, homokoztunk, mint afféle ovis kislányok... Aztán teltek az évek és az ovis kislányok válaszút elé kerültek. Én egy családi tragédia folytán Veszprémbe kerültem a Mamáékhoz, M. pedig maradt Fehérváron. 9 éves voltam, ő nyolc. Nem akartam elveszíteni az addigi sülve-főve kapcsolatot, hiszen úgy voltunk mi nap, mint nap: ha vége volt a sulinak, irány a játszótér, vagy fel hozzájuk. Mégis tudtuk, hogy valami nagyon meg fog változni.

Furcsa - enyhe kifejezés arra, hogy egyszer csak egy már akkor is testvér szintjén álló ember kikerüljön a látóteredből, de mindkettőnk családja úgy gondolta, kicsik vagyunk még, majd megoldódik ez is.

Nem oldódott. Vagyis nem a várt módon. Ahelyett, hogy mindketten tágas haveri körbe bonyolódtunk volna, vártuk az időt, mikor minden visszazökken a régi kerékvágásba.

Mi mamáékkal ekkor már csak temetőbe jártunk Fehérvárra, évente kétszer, háromszor, mikor hogy. Aztán az első ilyen adandó alkalommal természetes volt, hogy felcsengetek az annyit nyomott kapucsengőn. Ha ma meghallom a Für Elise-t, még mindig Fehérvár jut eszembe és az, hogy csalom le az udvarra a barátnőmet.

Minden ugyanott folytatódott, ahogy hosszú hónapokkal azelőtt abbamaradt: bevonultunk a szobájába és ugyanazzal a játékszerep-leosztással ment tovább a móka. Mikor mamáék végeztek a temetőben, ők is feljöttek, a szülők összeismerkedtek és kiderült, hogy bizony mindketten ugyanúgy éltük meg az elválást.

Mi eközben kitaláltuk, hogy levelezni fogunk, hiszen akkor még híre-hamva nem volt fészbuknak, meg akármi egyébnek, örült az ember, ha két percre karácsonykor megkapta a vezetékes telefont és kívánhatta a kívánnivalót. Ünnepek előtt hosszú időket töltöttem képeslapválogatással, mert természetesen azt is kellett küldeni. Régi szép idők. Imádtam levelet kapni, ma meg csak csekk jön.

Ettől a perctől, minden szünidőben Fehérváron voltam, később pedig számtalan hétvégét is összejátszottunk.

Volt rá precedens, hogy elmentem a nyári szünetben 4-5 napra, majd a harmadik napon telefonáltunk haza, hogy ugyan nem-e maradhatnék még pár napot. Na, jó. Aztán még párat. De ebből a párból egy alkalommal négy teljes hét lett, és úgy mentem haza bőgve, mintha legalábbis a lépcső alatti fészerbe vártak volna haza az enyémek.

Ha manapság Fehérvárra megyek - immár bulizási célokkal - még mindig fojtogat a sírás hazafelé jövet, odamenet pedig majd felrobban a gyomrom a boldogságtól. Ha csak átutazom rajta, úgy nézek ki az ablakon, mintha a szívemet tépnék, annyira szeretem. 8 évet éltem ott, az a harmadik otthonom Veszprém és Csopak mellett. Anyám négy van, otthonom három. Fura lapokat dobott nekem az élet.

[caption id="attachment_1548" align="aligncenter" width="610"] Nem vagyunk születésünk által testvérek, de a kezdetektől ismerjük egymást. És a Sors összehozott minket, hogy a szívünkben testvérekké váljunk...[/caption]

Ezt a képet pár éve karácsonyi ajándék gyanánt készítettem, és mindent elmond: a kislányok a homokozóban nem mi vagyunk, főleg, hogy az én gyerekkoromból vajmi kevés kép származik; de a Prohászka Ottokár Templom, és a fotónk bőven elég.

A legviccesebb az egészben pedig az, hogy imádjuk egymást, öljük egymást, szidjuk-dicsérjük, de valójában egy maláj férfi és egy üzbég nő között sincsenek nagyobb különbségek, mint kettőnk között.

Azon kívül, hogy szeretjük a vodkanarancsot és Fehér Balázst Carbonfools-ostul, első blikkre más közös pont eszembe sem jut.

Elsőre.

Aztán pár beugrik.

Szépen lassan:

mindketten imádunk vásárolni, de a fő bajunk mindig-mindig ugyanaz. Kevés a lé. Vagyis, ha őszinte akarok lenni, inkább úgy mondom, hogy nekünk az Isten pénze sem lenne elég. Ha kijön elém a pályaudvarra, általában a Shivában vár meg, a karján addigra két-három cucc fityeg, amivel két gyors puszi után aztán elviharzik a próbafülkék irányába.

Minden ilyen eset után akad egy az ugorjunk be a Rossmannba epizódból, kell valami abszolúte blődség, mint például fogkrém; majd ottragadunk minimum húsz percre, megrövidülve pár ezressel és bővítve a repertoárt körömlakkok és egyéb sminkeszközök garmadájával.

És ilyenkor mindig egymást szidjuk: mert neked itt mindig dolgod van, blablabla.

Aztán jön a szokásos: nincs valami jó kis bizsu-akció a C&A-ban? :D

És vége a világnak, nemkülönben pedig a pénztárcánknak is.

Következő közös pont az eszetlen hülyeségünk. Úgy tudunk visítva röhögni az utca közepén, leguggolva a sétáló közepén, hogy félő, hogy ránk hívják a diliházat.

Ugyanezt elrendezzük skypeon is, telefonon is, otthon meg depláne.

Mikor még fiatal csitrik voltunk, hajnali négyig feküdtünk a szobájában, ő az ágyon, én mellette a matracon, szólt a zene, mi pedig eladtuk a házat.

Kitárgyaltunk mindent és mindenkit, bújtuk a BRAVO-t, a 100xSzép-et és terveztük a nagy jövőt. Álmodoztunk az aktuális szerelmekről, akiknek akkor mi nem kellettünk, mára pedig oly csúfak lettek, hogy mi nem nyúlnánk hozzájuk. Bottal sem.

Sokszor nyitottak ránk az ilyen éjjeleken, hogy ugyan kussoljunk már el, de csak nem ment. Jó párszor annyit értek el vele, hogy kivonultunk a konyhába némi elemózsiáért, tejfölös kenyérért, sajtért, túró rudiért, tejszeletért; majd próbáltunk halkan röhögcsélni. Zéró sikerrel.

Ott az időszámítás is másként működött. Hajnalban feküdtünk, leghamarabb délben keltünk. Azaz keltem. Órákig bámultam a plafont, mire a nagys' asszony végre kinyitotta a csipásakat, majd legnagyobb mérgemre egy szia után befordult és aludt még két-három órát.

Én majd éhen haltam, untam a fejem, ő meg jóízűen durmolt. Anyám, borogass.

Később már tudtam, mi a teendőm: este az ágy alá be kell gyűjteni könyvet, újságot, bármit. Fél Albertgyörgyiket kiolvastam az ilyen időszakokban egy-egy "reggel".

Aztán ötödik nekifutásra csak felkelt a hercegnő, kivánszorogtunk reggelizni, majd a negyvenöt fokos hőség miatt kerestünk lakáson belüli elfoglaltságot.

Ámultam és bámultam a számítógépet, amivel akkor ők már rendelkeztek, és amit M. profin kezelt. Tőle tanultam meg azt is. Meg kaptam zenei és filmipari képzést is. Ha tetszett egy szám, őt kérdeztem és már köpte is a választ. Én meg tátottam a számat.

Sims, Tarzan, aztán később azok az idióta horroros játékok, na meg a Tomb Raider.

Nem tehetek róla, én még a tarzanoson is paráztam mellette ülve, nemhogy a medve és farkastámadásos Lara Crofton; Alone in the darkon. Én Larával mindig a gyakorlópályán róttam a köröket, ha meg valamilyen csoda folytán áttértem az éles verzióra, olyan infarktust kaptam tíz percen belül három denevértől, hogy egy hétig nem ültem gép elé.

Ez a mai napig így van. Vonzanak az ilyen kalandok, de még akkor is frászt kapok, ha az adott játék címe Almáspite sütögető kalandok II.

Ez van, dolgozzátok fel.

Mikor ez a játékcirkusz lecsengett (igazából sosem, mert ma meg Wowozik, meg Star Warsozik, amit én ép ésszel fel nem érek), bejött az internet.

A régi, nemjó betárcsázós csoda. Mert akkor az az volt. Nem ment a modem, nem volt jó a kapcsolat, ó Istenkém, mai fejjel tuti nem lenne már idegzetem hozzá.

Chatelések, zeneletöltés, képlementegetések, kezdő képszerkesztés (azt is Tőle tanultam).

Chateltünk magyarul, chateltünk angolul, webkameráztunk törökökkel, és estünk nagy plátói szerelmekbe.

A pofáraesés nekem mindig akkor jött, mikor az épp futó herceg megtudta, hogy hát nekem otthon nemhogy internetem, de gépem sincs. Volt egy srác, na vele jól belebonyolódtunk a dolgokba. Levelezni kezdtünk, heti 2 levél jött-ment, minden zsebpénzem bélyegre ment el, a mama pedig sosem talált otthon borítékot, mert mindet lenyúltam. "Most vettem tizet... Hova az Istenbe lett?"

Névnapomra, szülinapomra gyönyörű képeslapokat kaptam, a postás meg a Messiás képében tetszelgett előttem. Visítva rohantam be a házba a friss levelekkel, és ugrálva téptem fel a borítékot, hogy olvashassam a többoldalas kézzel írt (!) meséket.

M. ezt is végigasszisztálta, meg azt is, mikor a nagy láv közölte, hogy megismert valami pénztároscsajt és randizni fognak.

Na akkor aztán volt haddelhadd meg bőgés meg anyázás, mert az 14 évesen is nagyon jól ment már :)

Ez volt kb az első csalódás, ezt követte ezer másik. De azt kell hogy mondjam, mindketten rettentő kitartóak voltunk: hamvas korunk ellenére és a nagy titokban tartott fene nagy érzések (mert a delikvens sosem tudta, hogy mi a pálya) mellett ezek hosszú hónapokig, esetenként évekig kísértek minket. A levelek ilyenkor mindig az imádottról szóltak, illetve záporoztak a kérdések azt illetően, hogy az egyes (jelentéktelen) megnyilvánulások jelenthetik-e azt, hogy ő is érez valamit.

Hát hogyne, csajok, hogyne.

És azt sem szabad elfelejteni, hogy a másik szívszerelme mindig megkapta a "görény" címet, aminek általánosságban véve párnacsata lett a vége.

Az ízlésünk, hála az égnek, nagyon, de nagyon nagy eltéréseket mutat, vajmi kevés közös ponttal:

neki azok a rosszfiúsabb hapsik jönnek be, szakállal, borostával és piercinggel is időnként, nekem meg a jófúk a gyengéim.

Ryan Goslinggal még kiegyezek, de pontosan nem értem, mi a jó benne, Gerard Butleren meg bírunk állapodni, de például hülyét kapok, mikor szétalázza a nekem tetsző hímneműeket és mégis mindig megteszi:

A ritka kivétel meg ez a két fickó, aztán kb. ki is fújt :)

A stílusunk ugyanúgy tűz és víz, akár zenét, filmet, ruhát nézzük: ő imádja a horror filmeket, én hazulról is elmegyek, ha az kerül képernyőre; én szeretem a "nyálasabb" zenéket, a ruházkodásunk pedig a tornacipő és a magassarkú örök különbségén alapozódik.

"Ember nem hord ilyen ruhákat, mint ez a nő, jézusom" - mondja Serena van der Woodsenre, mire én közlöm vele, hogy pont ilyenre vágyom:

Aztán mégis olyan elválaszthatatlanok vagyunk, mint a Pletykafészek két hősnője, Serena és Blair... 20 éve, túlélve sulit, gimit, felsőoktatást és megannyi szívtiprót: még száz évet nekünk, együtt :)

Pár napja motoszkál a fejemben a gondolat, hogy ha már úgyis itthon fulladozom  a betegségtől, meg kéne piszkálni a Lidi nénit, akarom mondani a blogot.

Eredeti elképzelésem délutánra az volt, hogy írok egy nagy posztot az én őskövület Barátosnémról, M.-ről, de ha már olyan régi úgyis, kibír még egy napot és inkább farigcsálom az oldalamat design ügyileg... Szeretlek, Csajszi ;)

Nekifeszültem hát a témáknak, majd a megfelelő kiválasztása után menüket és kiírásokat szerkesztgettem.

Ezidáig. Hát pont lefáradtam. Mire a drága Wordpress teszi amit a főnök mondd, hát szerencse, hogy festem a hajam, mert tuti fullosan megőszülnék alatta.

Lett egy képtár, fent menüben, lehet bogarászni a jobbnál-jobb, kívánatosnál kívánatosabb (csakis kajákra gondolok) képek között és lehet böngészni a jobboldali sávban könyv, idézet, és egyéb témakörökben.

Lényeg a lényeg, elkészült!

Várom a véleményeket, a hozzászólásokat, lehet fikázni, fricskázni, lájkolni és osztogatni, sírni és ríni, nyafogni és hisztizni (csak ma éjfélig!); de azt mondani, hogy vissza a régit, szigorúan tilos. Miért? Egyrészt a változatosság gyönyörködtet, másrészt szerintem egész pofás lett a művem, harmadrészt pedig akinek hét anyja van, majd az visszafabrikálja a régi rendszert, de én biztos, hogy nem... :D

Holnap jövök a dínós poszttal :)

Szép álmokat!

A Suz'n

http://pinterest.com/suzn1988/doityourself/