Halált megvető bátorsággal jelenthetem ki, a fenti kijelentés cseppet sem túlzás - sőt, ez hétről hétre be is igazolódik.
Elképzelhető, hogy előző életemben utazó nagykövet voltam, esetleg költöző madár, netalántán dögös stewardess, de az is előferdülhet, hogy szimplán kenyai homokboa, amely lehetőség csak azért is kényes, mert egyrészt irtózom a csúszó-mászóktól (illetve mindentől, aminek kettőnél kevesebb vagy négynél több lába van...), másrészt fogalmam sincs, hogy hogy kerülne ez a lehetőség párhuzamba az utazásmániás énemmel.
Bár úgy érzem, hiba is tudnék miértet, akkor is maradnék kényszeres jövő-menő, legfeljebb a kritikákkal szemben feltartott mutató (esetleg középső) ujjal védekezhetnék, hiszen ez csupán genetikai ártalom... De élvezem!
És így vagy pont ezért a tizenegyedikei hétvégén, elutaztunk wellnesselni, méghozzá a világ túlsó végére, pöccre pontosan Kiskunmajsára. Nem is annyira a lapos vidék, meg a gyógyvíz, illetőleg a szauna, hanem a táplálék volt az, ami az idegeimre hatott. Két nap múltán a kaja okozta eufória odáig fokozódott, hogy felmerült bennem a szakács elrablása és hazacipelése. Jó dolog lehet ilyenkor David Beckhamnek lenni: Ő tuti kicsapta volna a brifkót az asztalra, és felajánlotta volna az adottkori fizetés tízszeresét az "átigazolásért"...
Mivel azonban nem vagyok manchesteri futballisten, de még a neje sem, kornyadozva vettem tudomásul, hogy a szakács marad a helyén, én meg pár óra múltán húzhatok haza és ehetem, amit főzök. Hááát, Fuck.
Én szeretek enni. finomat enni meg depláne. De azt a helyzetet, mikor vonyítok, mert nem tudok dönteni a és b között és végül cét választom, miközben biztosítom róla az asztaltársaságomat, hogy holnap dét fogom kérni, amiből másnapra e lesz - hmmm, érdekes.
Jól főzök, ezt már állíthatom nagyképűség nélkül - kaptam elég visszajelzést... Kényes vagyok a jó kajára, ezért pölö levest alig eszek meg valahol. Majsán megettem. Azt a bizonyos majsai legényfogót, ami engem is megfogott nemlegény lévén is. Meg a többi kaja, anyááám....
[caption id="" align="aligncenter" width="610"]
Az a bizonyos nyammnyammm-leves, amiről hónapok óta hallgatom az ódát - tényleg zseniális![/caption]
[caption id="attachment_1809" align="aligncenter" width="610"]
Az első vacsorám ott, az ananászos csirkemell rizzsel - utána gondoltam bele, hogy ezzel elkönyvelnek valami hibbant szőke fitneszlibának... Később tettem róla, hogy megváltozzon a véleményük :D[/caption]
[caption id="attachment_1805" align="aligncenter" width="610"]
Utolsó vacsoránk - félő volt, hogy tényleg az utolsó lesz: nem bírtunk mozdulni sem, desszertet pedig senki nem kívánt...[/caption]
[caption id="attachment_1808" align="aligncenter" width="610"]
Velővel töltött karaj rántva - nullszakalóriás falatka...[/caption]
Tudom, tudom, a képsorokat látva páran a megdöglésemért fohászkodtok, illetve hallom a "remélem sírva hányod ki" mantrákat; de higgyétek el, ez nem móka volt. Első este már megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy ez nem nyaralás, hanem kiképzés, túlélő túra, de legfőképpen gyilkossági kísérlet. Itthon ugyanis egy hét alatt nem eszünk ennyit, mint ott egy este, és hát gyomra még karácsonykor is csak egy van az embernek, nemhogy évközben, tehát adtunk a dolognak rendesen!
Mindenesetre a családi fokmérő innen kezdve a majsai: azóta pár kaja már elbukott a versenyen, de alássan jelentem, nem az enyémek...!
Benzintyúk mivoltomtól kicsit elkanyarodtunk ugyan, de a csapásvonal jó, mert Majsával kapcsolatban is voltam ijesztgetve, hogy de az messze van, ám... Nekem olyan, hogy messze, NINCS!
Pest nekem csak két és fél óra, Fehérvárt már egyenesen lefitymállom, ha utazási idő tekintetében nézzük, és ha azt mondjátok három óra autópályán, én visítok örömömben és remélem, hogy nem a sztárdán megyünk, hanem szépen ötvennel, lakott területen keresztül...
Mikor erre az ominózus hétvégére készültünk, fél négykor keltünk. Kussban voltam, halkan örömködtem, és nagy bátran kiírtam fűrészbakra, hogy ha utazunk, én úgyse alszom, mert nem érdekel a fáradtság. Nem is érdekelt. Fülest benyomtam, és élveztem a bámészkodást kifelé az ablakon.
Nem is volt ezzel különösebb probléma, míg Pesten át nem szálltunk az autóba, ahol a finom motorzúgás és a száguldás megtette a hatását: elszundítottam.
Hát, semmit sem bántam még ennyire: onnan, hogy megérkeztünk Majsára, ki lettem nevezve kerozinhörcsögnek meg benzinpingvinnek, hogy nekem csak a szám jár, meg fészbukhuszárkodom, és lám-lám, hogy bealudt a kómabéka...
Ezt hallgatom azóta is, de nem érdekel. Imádok aludni, meg utazni és, és az is megeshetik, hogy utazás közben alszom, de álomkórságom miatt az is megtörténhet, hogy alvás közben egyszer elutazok Kenyába - nem direkt, csak úgy merő szerencséből.
S mivel ilyen kilométer-megszállott vagyok, úgy döntöttem, írok egy bakancslistát ide, hogy motiváljam magam a további mocorgásra, meg esetleg felfedezzek pár új alvási opciót :D
Attól tartok, a listán nem sok logikai vonást lehet majd megfigyelni, de azért igyekszem az épelméjűség határait nem átlépni. Néhányat talán már említettem is, ezúton azonban igyekszem teljessé tenni a képet.
Legfrissebb és valószínűleg legkönnyebben kivitelezhető terv az állatkert. Első körben Veszprémben. Itt lakunk, tehát nem nagy wasistdas, még utazni kell, sétálni meg kb heti szinten sétálunk el mellette, mikor kicaplatunk a Gulya-dombra, szabadtéri aikido-edzés céljából (fiúk), illetve fotózás és olvasás (én).
A következő téma még mindig állatos, de csöppet messzebbi: a Schönbrunn csodája... Voltam már kint Bécsben anno, a Kastélyt meg is néztük, de abban nem sok köszönet volt: egyrészt szervezett út lévén úgy futottunk végig mindenen, mintha a császári hadak kergettek volna bennünket, nem lehetett lassan bámészkodni, vásárolgatni, elkeveredni, de még pisilni sem. Az állatkertből meg annyit láttunk, hogy van olyan jegyopció is, hogy benne foglaltatik a Zoo.
Ez a kép anno Mamáékról készült odakint, és nekem is kell ilyen fotó. Tény, hogy kint voltunk, tény, hogy eszközünk is volt hozzá, de lányos zavarunkban még arról is elfeledkeztünk, hogy megörökítsük a pillanatot. Azaz, pardon, megörökítettük, de olyan elfuserált módon, hogy gyors szemrevételezés után azonnal a végleges törlés mellett határoztunk, így ezt mindenképp pótolnom kell.
Ha pedig már Bécs, akkor Karácsonykor is ki kell menni, mert van már egy bögrém kintről, de még kell ezer millió, meg egy zsák pénz, natürlich.
Állatvonalon mozgolódva a következő terv a lovaglás. Tudom, tudom, hogy tériszonyom van. De akkor is. Oda, a ló hátára, felmennék. Meg egyszer már voltam is. Egyesek azt sem értik, hogy motorra hogy ülök fel, de simán! Imádom!
A lovaglással kapcsolatosan mindig arról győzködöm magam, hogy a kis töpörödött ugrifülesek sem félnek, én miért tenném? Jah, a kis nyomik a korin és a görkorin se félnek, én meg majd meghalok a "magasságától". Eskü, néha a magassarkú bokacsizmámon is elkap a gyomorideg, holott csomó úticél magas. Sőt!
Mekikóváros, a Függetlenség angyala (Ángel de la Independencia). Kicsit magas. NEM ÉRDEKEL!
Ady és az őszi Párizs a gimiben érettségire már a fülemen jött ki - tudni akarom, miért kell annyira meggebedni érte. Na, üsse kavics, megelégszem a tavasszal is!
Tizenévekig tanultam angolt, bár németet akartam - ennek vége az lett, hogy a németet megutáltam, az angolt meg imádom, meg mindent vele együtt! A hülye briteket, az angol reggelit, Angliát, az angol focit és még a nyelvüket is... Fel akarom turbózni az angolomat, meg a németemet is, ráadásképp spanyolul is szeretnék tudni karattyolni - szeretném, ha az ötnyelvű képes szótáramban nem létezne számomra ismeretlen szó. Jól érzem, hogy ez kicsit impossibble?
Ha már felemlegettem az angolokat, van ott pár alak, akikhez jó lenne, ha valaha szerencsém lehetne...
A szakácsok gyöngye, Gordon Ramsay... Megveszek a tudásáért, meg nem különben falnak megyek a stílusától is. Játssza a tirpákot, de közben igenis jófej és udvarias hapsi. Étterme, mint égen a csillag, egy útba eshetne nekem is, igazán.
Nagy puszipajtása a másik brit, bé, mint brit, bé, mint Beckham!
Ilyen pillanatokról valószínűleg álmodnom sem szabad, hiszen köztudott, hogy Ferguson és David viszonya már egyáltalán nem baráti, de külön, külön talán láthatnám őket...
Mindig imádtam a Manchester United meccseit, de főként a Mester kirohanásait. Ez az, amit már a tévében sincs sanszom nézni, hiszen a Sir visszavonult és unatkozik ahelyett, hogy betonkeménnyé kérődzené a rágót a szájában. Egy esetleges angliai út során Manchester tuti nem maradna ki, ha pedig oda eljutok, kimegyek és megnézem az Álmok Színházát, az Old Traffordot...
Angliához még egy vágyam kapcsolódik, méghozzá a kis fantáziavilág, a Harry Potter filmek helyszíneinek felkeresése. Ezekhez külön túrát is szerveznek, gondolom nem aprópénzért - de ha már lúd, lenne kövér.
Mondhat akárki akármit,engem levett a lábamról az a sok szemfényvesztés, amit a stúdiókban összekalapáltak a varázslók sztorijához és a mai napig szívesen ámulok a mozgó lépcsőkön, illetve a varázslósakk csodáin, de ami totál kikészít, az Roxmorts télen...
Van egy másik hely is, ahová a filmes élmények miatt szeretnék eljutni. Sőt, kettő. Az egyik a tudomhogyhipernyáldemégmindigimádom Pearl Harbor. Nem tudom megunni, újra és újra előveszem és végignézem és még mindig bőgök rajta. Papa ezen csak nevet, hogy mekkora butaság, mikor színészek és holnap már feltámadnak egy másik szerep kedvéért, de nem fér a buksimba, hogy minek úgy filmet nézni, ha nem kerülsz a hatása alá. Ha félni kell, én félek; ha ríni meg rívok. 
Szeretném a naplementét repülőből látni. Ha mindez Pearl Harbor-nál esne meg, az már maga lenne a csoda...
A másik film, azaz inkább sorozat, az, ami a pasikat kiakasztja, a csajok vagy imádják vagy utálják - középút nincs, és bemutatott pár későbbi problémát:
Ismerős? Nem?
És így?
Szex és New York, bizony. Azok a zsúfolt utcák, az a tömeg, lehet, hogy pár óra után már hazavágynék, de ki muszáj kipróbálni...
Álomcélok még helyileg Róma és az Neuschwansteini kastély... Emlékeztek még a Budapest utálatomra? Ez átcsapott időközben szerelemmé. Egyszerűen belezúgtam Pestbe, meg Budába, meg úgy az egész büdös, zajos fővárosba.
Akárhányszor elindulunk Galgahévízre, tátott szájjal bámulok kifelé az ablakon, és vágyódom a Margitszigetre, a Parlament elé, és folyton folyvást azt kérdem: "látta-e már Budapestet éjjel?".
Nagyon valószínűnek tartom, hogy a nagy Pest-lamúromban vastagon benne vannak a szentimentális zenék a városról, amik olyan képet festenek róla, ami azért nem mindennapos látvány és nemis elsődleges asszociációs vonal...
Operett szeretteti meg velem, és cserébe elmegyek az Operettszínházba. Látni akarom Dolhai Attilát, Homonnay Zsoltot és Polyák Lillát... A Rómeó és Júliát... Meg Budapestet éjjel és nappal...
Megtanulni kötni, tengerparton kutyázni, MKB meccsre járni, és annyi, de annyi minden van még... A legeslegfontosabb és az elsődleges álom viszont a csodálatos család...
Ez az az álom, amely ha valóra válik, talán a többiről le is mondok...
Ez a kép nem a véletlen műve! Minimális nógatás hatására, de beálltam a srácok edzésére, a kirándulók nagy bámulására... Önvédelmet gyakoroltunk, jó kis technikákat, amivel akár egy ujjal is leszerelhető a támadó. Feltéve, ha tudod, hogy melyik a jobb és bal kezed. Mert én nem tudtam. hirtelen úgy éreztem, túl sok van a végtagjaimból...[/caption]
Innen indult az egész...[/caption][caption id="attachment_1787" align="aligncenter" width="610"]
A lépcső, ahová NEM másztam fel. Ad egy, lépcső és magas. Ad kettő, a kőrakásoktól a Blairwitch project óta a frász tör ki, szóval felejtős a dolog...[/caption][caption id="attachment_1789" align="aligncenter" width="610"]
Hatalmas fák között gombaházakban lakunk, és mindig vidámak vagyunk...[/caption]
Itt már csak az érdekelt, hogy hol az étterem... Hol a teám és hol kapunk kólát...[/caption][caption id="attachment_1793" align="aligncenter" width="610"]
A vonatra várva...[/caption]
A kép ne tévesszen meg, az üvegben is bor van...[/caption]
A hegy tetején lévő pont - onnan jöttem le...[/caption]
