Rég nem írtam, tudom, de ha az embernek végre van egy jó állása, bármennyire is szereti; estére elég fáradt lesz ahhoz, hogy nagy széles ívben elkerülje a monitort (legalább otthon).
De most itt vagyok, és ez a lényeg.
Megint olvastam egy kiakasztó mondatot, és ez tökéletes apropó volt arra, hogy megszülessen bennem a mai irományom témája.
Nem árulok el nagy titkot, megint a kapcsolatokról lesz szó...
Tehát... előástam pár ezeréves újságot, és újra átrágtam magam a cikkeken. Még mindig betűbzzzi vagyok, úgy érzem.
Volt egy háromsoros kis felmérés, melyben megkérdeztek jópár férfiút, hogy ha eljön a Nagy Nap, ugyan annak mi az oka. Három opció volt:
- Imádom a barátnőmet, és büszke lennék rá, ha a feleségemként mutatkozna be
- Minden haver túl van már rajta, nem akarok kilógni a sorból
- Ez neki fontos, rágja érte a fülemet - én meg nem akarom elveszíteni
A sorrend, a szavazatok alapján sajna nem így néz ki. A pasiknak több, mint 70 %-a azért nősül meg, mert fél, hogy különben otthagyják (höhö, nekem ez úgy jön le, hogy fél, hogy otthagyják valakiért, aki örömmel el is veszi őket...).
Tizeniksz százalék teszi ezt saját elhatározásból, mert szereti a nőt (vagy csak kell egy kitűző a mellényükre, hogy igen, van az a marha, aki hozzámjön??? :D)
És még pár százalék, akit a birkaeffektus vezérel. Ők is, akkor én is. Szép a csapatszellem persze, de ha azt is összehangoljátok, hogy ki mikor ... ebédel?
Húú, gyerekek, ez olyan illúzióromboló. Mondhatnánk, hogy de legalább megnősülnek! Persze, csak azért nem mindegy az indok sem. Engem ugyan senki ne vegyen el azért, mert én akarom. Meg azért se, mert a többiek már túl vannak rajta... Megint sokat képzelek? Egyesek szerint lehet. Szerintem nem. És eddig én jártam jól.
Múltkor azt mondták nekem, hogy ne álmodozzak én irodai állásról, meg szuper fizuról, ha egyszer a diplomások sem kapnak állást. Nem mondom, hogy a diplomás fogpiszkáló-designerek tényleg nem, mert tudom, hogy a felkapott keresett szakot végzettek is nyüszítenek. DE! Ha az ember lánya egyszer tényleg a sarkára áll, és elhiszi, hogy ennél több is jár... talán jobban jár. És most nem bevásárolni indulunk. Elhittem, megráztam magam, és voilá! Normális munkám van, amit szeretek, meg is fizetnek, és nem úgy megyek be, mint a vágóhídi malac. Szerintem ez jár. Mármint ennyi küszködés, és pofára esés után ez egy kis kárpótlás a Sorstól. Bár sokra nem megyek vele, mert van, amit nem tud pótolni, de talán lesz egy kis lelkiismeret furdalása amiatt, amit eddig játszott velem.
Mondták azt is, hogy ne akarjak családot, mert manapság az milyen sokba kerül. Egy gyereket felnevelni is luxus. Nem kettőt-hármat-etc. Tééényleg? Nem is gondoltam volna...
Megint azt mondom, hogy nem fogok azért ilyen terű dolgokban megalkudni, mert azt mondják, hogy sok pénz. Akkor majd megdolgozom érte. Ennyi. Inkább küzdjek érte, és legyek rá később büszke, mintsem vén fejjel azért sírjak, mert másra hallgattam. az én életem, ha jól emlékszem. Tanács jöhet bármikor, de hogy mit merjek megálmodni magamnak, azt majd én eldöntöm.
Visszakanyarodva a teremtés koronáinak házassági indokaihoz, kiborító
